A populizmus nem politikai ideológia, vélekedik Jan-Werner Müller, hanem a politikai pluralizmus tagadása, amennyiben a populista pártok meghatározó vonása, hogy kizárólag magukat tekintik a nép érdekeit képviselő politikai szereplőnek. A populista pártok legfőbb üzenete: Mi képviseljük a népet, és csak mi.

A populista pártok, miután kizárólag magukat tekintik a népakarat képviselőjének, hajlamosak a többi pártot politikailag illegitimnek tekinteni, amelyek szükségképp idegen érdekeket szolgálnak. Kezdve a globális pénztőkétől a multinacionális vállalatokon át a transznacionális szervezetekig.

A populisták feltételezik, hogy a nép homogén, egységes érdekekkel. Miután a nép érdekeit maga a nép nem fenyegetheti, következésképp a nép érdekeit külső érdekektől és fenyegetésektől kell megvédeni. A népet fenyegető belső erők külső érdekek képviselői.

Az igazi nép képzete rendre megjelenik a populista pártoknál, amennyiben alacsony a támogatottságuk. Az Igaz Finnek párt nevében hordja a populizmus kvintesszenciáját: Mi képviseljük a finneket, és csak mi. Az igazi finnek ránk szavaznak. Aki finn, velünk van. A többi finn párt nem finn érdekeket szolgál, és a szavazóik nem igaz finnek.

Amennyiben populista párt kerül hatalomra, jellemzően megpróbálja elfoglalni az államot. Mivel a „fékek és ellensúlyok” elvén alapuló hatalommegosztás úgymond hátráltatja a népakarat hatékony érvényesítését, megkezdődik a plurális demokrácia intézményeinek megszállása vagy leépítése. A klientúra építés (…)

Marillion Easter (1989)

(A Dugin-féle új eurazsianizmus dióhéjban: az emberi jogok, individualizmus, demokrácia, parlamentarizmus, kapitalizmus, high-tech, modernizmus stb. kizárólag a nyugati civilizáció termékei, helyi és történelmi jelenségek, ám a globalizáció próbálja mindezeket a teljes emberiségre kiterjeszteni, mint univerzális normákat, azzal a hallgatólagos feltevéssel, hogy más népek és kultúrák értékei tökéletlenek, fejletlenek, ezért a nyugati modellt utánzó modernizáción kell átesniük, ami színtiszta kulturális rasszizmus; a globalizáció tkp. az angolszász etnocentrizmus globális kiterjesztése; az Egyesült Államok által dominált (egypólusú) világ az észak-atlanti civilizáció kulturális imperializmusa; plusz Soros, háttérhatalom, globális pénzszivattyúk. És Dugin megoldása: a felvilágosodás és modernizmus elvetése, spirituális ébredés, Guénon- és Evola-féle tradicionalizmus, civilizációs nagyterek (birodalmak)). Más szóval illiberalizmus, antikapitalizmus, Nyugat-ellenesség, modernitás-ellenesség. Ahogy Putyin mondta: a Szovjetunió összeomlása a 20. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt. Az új eurazsianizmus a Szovjetunió bukására (illetve a '98-as válságra) adott sértett reakció. A dugini "Negyedik Politikai Elmélet" az új eurazsianizmus (az orosz nagyhatalmi törekvések) zavaros filozófiai alapvetése (ami úgy hápog és totyog, mint a "harmadik politikai elmélet"). Miért írom? Mert Dugin könyve a "Negyedik Politikai Elméletről" immáron idehaza is olvasható. (Rossz nyelvezetű fordításban. Mivel a fordítás alapjául szolgáló kiadás nincs feltüntetve, gyanítom, angolból lett magyarra fordítva, és nem oroszból. Aminek annyiban nincs jelentősége, hogy a kötet potenciális hazai olvasóközönségének Dugin Heidegger (fals) interpretációja jó fordításban sem lenne érthetőbb (előítélet)). (Nota bene Soros György, aki Dugin szerint az atlantista imperializmus kulcsfigurája, 2003-ban (Irak megtámadása után) teljes könyvet szánt az Egyesült Államok szupremáciáját hirdető neokonzervatív ideológia ("Bush-doktrína") ostorozására. Olyan mondatokkal, idézem: "Egy szabad és nyílt társadalomban azonban az emberek maguk döntik el, mit értenek szabadság és demokrácia alatt, és nem egyszerűen Amerikát követik". Vagy: "Az Egyesült Államok nem lehet sem a világ rendőre, sem a keresztapja". "Utópisztikus elképzelés lenne, ha olyan megoldásra törekednénk, amely megszünteti a szuverén államok létét, és nemzetközi intézményekkel cserélné fel azokat". Satöbbi. Emellett Soros támogatja a független nemzetállamok regionális szövetségeit, ami "megalapozna egy kiegyensúlyozottabb világrendet". (Mindez persze merő megtévesztés, vélhetné a nagy tudású Bogár László.) (...)))

(Alexander Dugin orosz filozófus, amint épp egy RPG gránátvetővel a vállán harcol a Heidegger-féle létfelejtés ellen.)

Banai Ádám azt írja, a lakásárak hatása a banki stabilitásra nem egyértelmű. Épp a hétvégén értem Adair Turner Between Debt and the Devil könyvének végére. A könyv egyik központi tézise: a fejlett gazdaságok pénzügyi instabilitásának középpontjában az ingatlanhitelezés áll. Miközben a bankrendszer szinte "korlátlanul" képes hitelezéssel vásárlóerőt teremteni (ld. Wicksell), addig az ingatlankínálat meglehetősen merev. A hitelekből túlnyomóan meglévő ingatlanokat vásárolnak, ami a hitelkínálat, hitelkereslet és ingatlanárak önmagát erősítő ciklusait hozza létre. (Henry Thornton már 1811-ben úgy vélte, az ingatlanok áremelkedése további hitelexpanzióra ösztönöz, ami viszont tovább emeli az ingatlanárakat.) Ahogy Turner fogalmaz: "A kapott hitel- és ingatlanár ciklusok nem pusztán részei a pénzügyi instabilitás történetének a modern gazdaságokban, de éppenséggel a lényegük".

*

Vonnák Balázs azt írja, a közgazdaságtannak nem matematikailag jól kezelhető alapokra kell építenie modelljeit, hanem helyes alapokra. Nekem mindig Solow jut erről eszembe. 1959-es Investment and Technical Progress című klasszikus tanulmányában ui. Solow nyíltan leírja: jóllehet nincs bizonyíték a technikai fejlődés semlegességére (sem hicksi, sem harrodi értelemben), vagy a termelés állandó skálahozadékára, mégis helyénvalónak tekinti a Cobb-Douglas-típusú termelési függvény alkalmazását a modellben, mert az úgymond szokás (time-hallowed favorit), és emellett kényelmes (convenient). Solow e kijelentése meglehetősen cinikus. De nagyobb gond is van vele: egy neoklasszikus évjárat modellben ui. kizárólag akkor lehetséges egyensúlyi növekedési ütem, ha a termelési függvény egyszerre tőke- és munka-kiterjesztő. És a Cobb-Douglas-típusú az egyetlen ilyen termelési függvény. Vagyis Solownak a Cobb-Douglas-típusú termelési függvényre nem azért van szüksége, mert az kényelmes, hanem mert másféle termelési függvénnyel nem működne a modellje. Plusz ha a termelési függvény nem állandó skálahozadékú, akkor valamelyik termelési tényező nem a határtermékének megfelelően részesül a teljes jövedelemből, tehát nem érvényesül a marginalista paradigmának a jövedelemelosztásra vonatkozó általános teóriája. Nincs szó kényelemről, kizárólag elsőfokú, homogén lineáris termelési függvény esetében áll fenn az Euler-féle kimerítési tétel, aminek a Cobb-Douglas-típusú függvény szintén eleget tesz. (Persze maga a termelési függvény, mint olyan szintén vitatható. Vö. pl. Joan Robinson "gitt" tőke.)

(Egy minskyánus közgazdász valószínűleg mindenkor látni véli a küszöbönálló Minsky-pillanatot. De ismerjük Woody Allen mondását: csak mert paranoiás vagy, még nem jelenti, hogy nem követnek. L. Randall Wray cikke.)

Janet Yellen és Ben Bernanke beszélget (és kérdésekre válaszol).

Kis srácként fizikus szerettem volna lenni. Simonyinak A fizika kultúrtörténete című monumentális könyvével a párnám alatt aludtam. Heisenberg, Schrödinger, Einstein és Gamow voltak a hőseim (meg Tompkins úr). És Az idő rövid története volt a könyv. Persze tizenkét évesen értettem mindebből annyit, amennyit. Nem is lett belőlem végül fizikus. Ám egyvalamit azért megtanultam: a kocogás tudománytalan módszer fogyáshoz. A sebességgel ui. növekszik a tömeg.

Economania. Belefutottam a Corvinus Egyetem MNB Tanszékének blogjába. Követni fogom.

*

N.-W. Senkihez sem léphetünk túl közel anélkül, hogy át ne lépjünk rajta. Meglehet, Nietzsche így volt Wagnerrel. Amit kiismerünk, annak bizonyos fokig fölébe is növünk.

*

Szárnyas fejvadász 2049. Filmes disztópiák ablakába soha nem süt be a Nap. A keményen dolgozó replikánst otthon szerető hologramja várja. A haragos ég infravörösében feltűnik Tarkovszkij vesszőnyi alakja. Valahol felsír egy elektronikus bárány.

Aki idén egyetlen könyvet olvasna pénzről, bankokról és a világgazdaság jövőjéről, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani Mervyn King The End of Alchemy című 2016-os könyvét. Paul Volcker, Alan Greenspan vagy Henry Kissinger méltatásán túl az enyémre különösebben nincs szükség. Osztom Lawrence Summers véleményét: „Értsünk azokkal egyet vagy sem, King érvei megérdemlik mindenki figyelmét a közgazdász hallgatóktól az államfőkig”. A kötet főbb témáiról jó áttekintést ad Roger Farmer recenziója. De érdemes King könyvét olvasni. Pl. azt is megtudhatjuk belőle, mit jelent a kamatlábak Maradona elmélete. :)

A Hetek e heti címlapján Marx. Feltűrt ujjú farmeringben, kivarrt karokkal, amolyan öreg hipszter. Csuklóján tetoválás. A mindent látó szem. (És ez milyen?)

Al DiMeola Lady of Rome, Sister of Brazil (1977)

René Descartes 1641-es Elmélkedések az első filozófiáról (Meditationes) című halhatatlan művében azt írja, idézem: „[É]n vagyok, aki érzékelek, vagyis aki a testi dolgokat mintegy az érzékek útján fogom fel, tudniillik amikor fényt látok, zajt hallok, meleget érzékelek. De tegyük fel, mindez hamis, merthogy alszom. Az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy látok, hogy hallok, hogy fölhevülök. Ez utóbbi nem lehet hamis (…)”. Mit jelentsen ez? Ha azt látom, hogy a golyóstoll előttem bordóvörös, akkor abból nem az következik bizonyossággal, hogy a toll bordóvörös, hanem az, hogy azt látom. A karteziánus szemlélet lényege: abból indulni ki, amit biztosan tudunk. Ha a férfi azt mondja a nőnek, hogy szereti, akkor biztos az, hogy mondja. Ha Orbán Viktor kormányfő azt mondja, 2030-ra lehagyjuk Ausztriát, akkor abból egyáltalán nem következik az, hogy 2030-ra lehagyjuk Ausztriát. A bizonyosság ebben mindössze annyi, hogy Orbán kormányfő azt mondja. Gyurcsány Ferenc volt kormányfő pl. azt mondja, Orbán Viktornak titkos svájci bankszámlája van. Tudom én ebből biztosan azt, hogy van-e neki? Azt tudom, hogy Gyurcsány Ferenc azt mondja. Tamás Gáspár Miklós hosszú cikkéből annyi biztosan igaz, hogy hosszú. A tévében látom ahogy Bayer Zsoltnak mozog a szája, tehát vagyok. A hírekből, amiket hallok pusztán annyi biztos, hogy hallom. Ez utóbbi nem lehet hamis.

Nagy Gábor cikkét olvasom A Pentagon titkai című új Spielberg filmről, közben a Bikini zenekar 1987-es Óriások és törpék dalával ismerkedem. És amikor a cikk végén a Watergate-botrányhoz meg a Pakula filmhez érek, D. Nagy Lajos tökéletes időzítéssel beleénekeli a fülembe azt, hogy „szerelem egy mély torokban”. Egyébként Pakula filmje az egyik kedvencem.

Jóllehet Hyman Minsky keynesiánus közgazdásznak vallotta magát, hevesen bírálta korának keynesianizmusát, az ún. neoklasszikus szintézist, amit (Joan Robinson után) „fattyú keynesianizmusnak” nevezett, amiért az teljesen negligálta az Általános Elmélet pénzügyi instabilitásra vonatkozó meglátásait, és Keynes elméletét egy merev bérek melletti általános egyensúlyi modellé fokozta le, amelyben a makrogazdaság egyensúlytalansága kizárólag külső sokkok eredménye lehet. Vagyis kizárta a kapitalista gazdaság inherens instabilitásának lehetőségét.

A magam részéről erős fenntartásokkal vagyok a kapitalizmus inherens instabilitására vonatkozó elméleteket illetőleg. Hajmeresztőnek tartom Minsky gazdaságpolitikai javaslatait is (pl. a kormány mint „végső munkáltató” (employer of last resort)). Mindezek ellenére Minsky ún. pénzügyi instabilitási hipotézisét relevánsnak gondolom, következésképp olvasásra érdemesnek tartom Can "It" Happen Again? című kötetének tanulmányait. Emellett hasznos olvasmány L. Randall Wray 2015-ös Why Minsky Matters könyve, ami műfajilag Skidelsky Keynes: The Return of the Master opuszára hasonlít, vagyis miközben a 2007-2008-as gazdasági válság minskyánus interpretációját nyújtja, egy könnyen olvasható összefoglalását adja Minsky munkásságának is.

Tavaly december elején jelent meg itthon Ben Bernanke 2015-ös Volt merszünk cselekedni: Emlékirat egy válságról és utóéletéről című könyve. A könyvről írt recenzióm a Kapitalizmus blogon olvasható.

E helyen is megköszönöm a Kapitalizmus blog szerkesztőjének a közlést.

(1954-ben Milton Friedman Why the American Economy is Depression-Proof címmel tartott Stockholmban előadást, melyben azt állította, hogy egy kisebb visszaesésnél súlyosabb gazdasági válság az Egyesült Államokban „rendkívül valószínűtlen”. Más szóval a Nagy Válság többé nem fog megismétlődni. Friedman szerint ui. alapvető intézményi változások történtek az amerikai gazdaságban. Mindenekelőtt a kormányzati betétbiztosítási rendszer felállítása 1934-ben, ami képes elejét venni a bankpániknak a lakosság körében. Emellett a FED megtanult a gazdaság legkisebb lassulására azonnali monetáris lazítással válaszolni. De jelentős változásnak tekinti Friedman a kormányzati kiadások nagymértékű növekedését, valamint az "automatikus stabilizátorként" működő szociális segélyeket és egyéb ágazati támogatásokat is. Friedmannel tökéletesen összecseng Hyman Minsky véleménye, aki szerint a II. világháború utáni korszak legfontosabb gazdasági eseménye az volt, ami meg sem történt. Vagyis nem történt újabb Nagy Válság, ami a "Nagy Kormánynak" és a "Nagy Banknak" köszönhető. Friedman előadása ugyanakkor felveti a kérdést: ha az intézményi környezet változása képes stabilizálni a gazdaságot, akkor képes lehet destabilizálni is. És éppen ez volna Minsky munkásságának központi témája: nem lehet a gazdaságot egyszer és mindenkorra válság-állóvá tenni, mert a pénzügyi innovációk rendre új kockázatokat hoznak a pénzügyi rendszerbe. A Nagy Válság nem azért nem ismétlődik meg, mert a Nagy Kormánnyal és a Nagy Bankkal egyszer és mindenkorra válság-állóvá vált az amerikai gazdaság, hanem mert a kormány és a FED minden krízis alkalmával, amit a pénzügyi rendszer átalakulása okoz, megmenti a gazdaságot.)

(Úgy tűnik, Békés Márton esszéje többeket megihletett. Nekem főként Don DeLillo 2003-as Cosmopolis című kínosan rossz regénye jutott róla eszembe. (Mármint Marcusén és Debordon kívül.) Közelebbről a regény egyik jelenete: a new yorki Times Squareen vörös-fekete anarchisták ribilliót rendeznek. Packer udvari filozófusa, Vija Kinsky azt mondja a limuzinban, idézem: Ez a tömeg nem más, mint a piac által létrehozott fantáziakép. A piacon kívül ők nem is léteznek. Nincs hova menniük, ha kívül akarnak kerülni a piacon. Nincs olyan, hogy „kívül”. De Békés szövegéről a regény egy másik eszmefuttatása is eszembe jut, sőt. Az, ami Packer aszimmetrikus prosztatája és a jen árfolyammozgása között talál mély metafizikai összefüggéseket.)

(A kasszától nem messze a közértben könyvek egy forgóállványon. Kis tábla jelzi: mindegyik kötet 599 forint. Többnyire szirupos lányregények. Plusz Kundera Jakab és az ura című komédiája — megvettem. (A második könyv, amit közértben vettem. Az első, úgy két évvel ezelőtt, Kundera A jelentéktelenség ünnepe című kisregénye volt. Máig emlékszem a kissé bizarr képre, ahogy a fiatal pénztárosnő a kockasajt meg a dobozos joghurt után leemeli a Kundera könyvet a fekete szalagról, és elhúzza a vonalkód leolvasó fölött; csuklóján tetoválás. A mindent látó szem. Ez a kép jött vissza a forgóállványnál. Valójában ezért vettem meg a Jakab és az urát. De megérte, remek szórakozás.))

(Mike Oldfield 1998-as Tubular Bells III. című albumát hallgatom. Egy erősen addiktív pop song.)

Fülei Balázs

Az amerikai kormányzatot úgy tervezték, hogy ne legyen hatékony, s ezzel kisebb veszélyt jelentsen a szabadságra. (saját kiemelés)
Joseph S. Nye

Omar There's Nothing Like This (1991)

Valószínűleg Charles Kindleberger Manias, Panics, and Crashes című 1978-as könyve a pénzügyi válságok témájában legtöbbet hivatkozott mű — egy igazi klasszikus (alapmű, írnám, ha nem tartanám borzasztóan nagyképűnek a kifejezést); ajánlott irodalom az egyetemi kurzusokon (ha nem épp kötelező). A kötet népszerűségét ékesen bizonyítja, hogy a 2007-2008-as válságig öt bővített, átdolgozott kiadása jelent meg; jelenleg a hetedik bővített kiadásánál tart (2015), ami már a 2007-2008-as világgazdasági válságot és az euróválságot is tárgyalja (az új fejezeteket Robert Aliber, a kötet későbbi társszerzője írta). Én az ötödik kiadást olvastam (illetve a hetedik kiadás új fejezeteit). És szinte kizártnak tartom, hogy egy olyan kaliberű figura, mint Olivier Blanchard ne olvasta volna (akár az első kiadást is). A 2007-2008-as válság állítólagos tanulságairól jutott eszembe.