René Descartes 1641-es Elmélkedések az első filozófiáról (Meditationes) című halhatatlan művében azt írja, idézem: „[É]n vagyok, aki érzékelek, vagyis aki a testi dolgokat mintegy az érzékek útján fogom fel, tudniillik amikor fényt látok, zajt hallok, meleget érzékelek. De tegyük fel, mindez hamis, merthogy alszom. Az azonban nyilvánvalónak látszik, hogy látok, hogy hallok, hogy fölhevülök. Ez utóbbi nem lehet hamis (…)”. Mit jelentsen ez? Ha azt látom, hogy a golyóstoll előttem bordóvörös, akkor abból nem az következik bizonyossággal, hogy a toll bordóvörös, hanem az, hogy azt látom. A karteziánus szemlélet lényege: abból indulni ki, amit biztosan tudunk. Ha a férfi azt mondja a nőnek, hogy szereti, akkor biztos az, hogy mondja. Ha Orbán Viktor kormányfő azt mondja, 2030-ra lehagyjuk Ausztriát, akkor abból egyáltalán nem következik az, hogy 2030-ra lehagyjuk Ausztriát. A bizonyosság ebben mindössze annyi, hogy Orbán kormányfő azt mondja. Gyurcsány Ferenc volt kormányfő pl. azt mondja, Orbán Viktornak titkos svájci bankszámlája van. Tudom én ebből biztosan azt, hogy van-e neki? Azt tudom, hogy Gyurcsány Ferenc azt mondja. Tamás Gáspár Miklós hosszú cikkéből annyi biztosan igaz, hogy hosszú. A tévében látom ahogy Bayer Zsoltnak mozog a szája, tehát vagyok. A hírekből, amiket hallok pusztán annyi biztos, hogy hallom. Ez utóbbi nem lehet hamis.

Nagy Gábor cikkét olvasom A Pentagon titkai című új Spielberg filmről, közben a Bikini zenekar 1987-es Óriások és törpék dalával ismerkedem. És amikor a cikk végén a Watergate-botrányhoz meg a Pakula filmhez érek, D. Nagy Lajos tökéletes időzítéssel beleénekeli a fülembe azt, hogy „szerelem egy mély torokban”. Egyébként Pakula filmje az egyik kedvencem.

Jóllehet Hyman Minsky keynesiánus közgazdásznak vallotta magát, hevesen bírálta korának keynesianizmusát, az ún. neoklasszikus szintézist, amit (Joan Robinson után) „fattyú keynesianizmusnak” nevezett, amiért az teljesen negligálta az Általános Elmélet pénzügyi instabilitásra vonatkozó meglátásait, és Keynes elméletét egy merev bérek melletti általános egyensúlyi modellé fokozta le, amelyben a makrogazdaság egyensúlytalansága kizárólag külső sokkok eredménye lehet. Vagyis kizárta a kapitalista gazdaság inherens instabilitásának lehetőségét.

A magam részéről erős fenntartásokkal vagyok a kapitalizmus inherens instabilitására vonatkozó elméleteket illetőleg. Hajmeresztőnek tartom Minsky gazdaságpolitikai javaslatait is (pl. a kormány mint „végső munkáltató” (employer of last resort)). Mindezek ellenére Minsky ún. pénzügyi instabilitási hipotézisét relevánsnak gondolom, következésképp olvasásra érdemesnek tartom Can "It" Happen Again? című kötetének tanulmányait. Emellett hasznos olvasmány L. Randall Wray 2015-ös Why Minsky Matters könyve, ami műfajilag Skidelsky Keynes: The Return of the Master opuszára hasonlít, vagyis miközben a 2007-2008-as gazdasági válság minskyánus interpretációját nyújtja, egy könnyen olvasható összefoglalását adja Minsky munkásságának is.

Tavaly december elején jelent meg itthon Ben Bernanke 2015-ös Volt merszünk cselekedni: Emlékirat egy válságról és utóéletéről című könyve. A könyvről írt recenzióm a Kapitalizmus blogon olvasható.

E helyen is megköszönöm a Kapitalizmus blog szerkesztőjének a közlést.

(1954-ben Milton Friedman Why the American Economy is Depression-Proof címmel tartott Stockholmban előadást, melyben azt állította, hogy egy kisebb visszaesésnél súlyosabb gazdasági válság az Egyesült Államokban „rendkívül valószínűtlen”. Más szóval a Nagy Válság többé nem fog megismétlődni. Friedman szerint ui. alapvető intézményi változások történtek az amerikai gazdaságban. Mindenekelőtt a kormányzati betétbiztosítási rendszer felállítása 1934-ben, ami képes elejét venni a bankpániknak a lakosság körében. Emellett a FED megtanult a gazdaság legkisebb lassulására azonnali monetáris lazítással válaszolni. De jelentős változásnak tekinti Friedman a kormányzati kiadások nagymértékű növekedését, valamint az "automatikus stabilizátorként" működő szociális segélyeket és egyéb ágazati támogatásokat is. Friedmannel tökéletesen összecseng Hyman Minsky véleménye, aki szerint a II. világháború utáni korszak legfontosabb gazdasági eseménye az volt, ami meg sem történt. Vagyis nem történt újabb Nagy Válság, ami a "Nagy Kormánynak" és a "Nagy Banknak" köszönhető. Friedman előadása ugyanakkor felveti a kérdést: ha az intézményi környezet változása képes stabilizálni a gazdaságot, akkor képes lehet destabilizálni is. És éppen ez volna Minsky munkásságának központi témája: nem lehet a gazdaságot egyszer és mindenkorra válság-állóvá tenni, mert a pénzügyi innovációk rendre új kockázatokat hoznak a pénzügyi rendszerbe. A Nagy Válság nem azért nem ismétlődik meg, mert a Nagy Kormánnyal és a Nagy Bankkal egyszer és mindenkorra válság-állóvá vált az amerikai gazdaság, hanem mert a kormány és a FED minden krízis alkalmával, amit a pénzügyi rendszer átalakulása okoz, megmenti a gazdaságot.)

(Úgy tűnik, Békés Márton esszéje többeket megihletett. Nekem főként Don DeLillo 2003-as Cosmopolis című kínosan rossz regénye jutott róla eszembe. (Mármint Marcusén és Debordon kívül.) Közelebbről a regény egyik jelenete: a new yorki Times Squareen vörös-fekete anarchisták ribilliót rendeznek. Packer udvari filozófusa, Vija Kinsky azt mondja a limuzinban, idézem: Ez a tömeg nem más, mint a piac által létrehozott fantáziakép. A piacon kívül ők nem is léteznek. Nincs hova menniük, ha kívül akarnak kerülni a piacon. Nincs olyan, hogy „kívül”. De Békés szövegéről a regény egy másik eszmefuttatása is eszembe jut, sőt. Az, ami Packer aszimmetrikus prosztatája és a jen árfolyammozgása között talál mély metafizikai összefüggéseket.)

(A kasszától nem messze a közértben könyvek egy forgóállványon. Kis tábla jelzi: mindegyik kötet 599 forint. Többnyire szirupos lányregények. Plusz Kundera Jakab és az ura című komédiája — megvettem. (A második könyv, amit közértben vettem. Az első, úgy két évvel ezelőtt, Kundera A jelentéktelenség ünnepe című kisregénye volt. Máig emlékszem a kissé bizarr képre, ahogy a fiatal pénztárosnő a kockasajt meg a dobozos joghurt után leemeli a Kundera könyvet a fekete szalagról, és elhúzza a vonalkód leolvasó fölött; csuklóján tetoválás. A mindent látó szem. Ez a kép jött vissza a forgóállványnál. Valójában ezért vettem meg a Jakab és az urát. De megérte, remek szórakozás.))

(Mike Oldfield 1998-as Tubular Bells III. című albumát hallgatom. Egy erősen addiktív pop song.)

Fülei Balázs

Az amerikai kormányzatot úgy tervezték, hogy ne legyen hatékony, s ezzel kisebb veszélyt jelentsen a szabadságra. (saját kiemelés)
Joseph S. Nye

Omar There's Nothing Like This (1991)

Valószínűleg Charles Kindleberger Manias, Panics, and Crashes című 1978-as könyve a pénzügyi válságok témájában legtöbbet hivatkozott mű — egy igazi klasszikus (alapmű, írnám, ha nem tartanám borzasztóan nagyképűnek a kifejezést); ajánlott irodalom az egyetemi kurzusokon (ha nem épp kötelező). A kötet népszerűségét ékesen bizonyítja, hogy a 2007-2008-as válságig öt bővített, átdolgozott kiadása jelent meg; jelenleg a hetedik bővített kiadásánál tart (2015), ami már a 2007-2008-as világgazdasági válságot és az euróválságot is tárgyalja (az új fejezeteket Robert Aliber, a kötet későbbi társszerzője írta). Én az ötödik kiadást olvastam (illetve a hetedik kiadás új fejezeteit). És szinte kizártnak tartom, hogy egy olyan kaliberű figura, mint Olivier Blanchard ne olvasta volna (akár az első kiadást is). A 2007-2008-as válság állítólagos tanulságairól jutott eszembe.

Kornai János honlapja

Alice Munro novelláival többnyire hétköznapi nők hétköznapi életébe csöppenünk bele, — Kanada vidéki kisvárosainak unalmas és poros kispolgári világába. És mégis: a történetek banális felszíne alatt szívsajdító emberi sorsok játszódnak, amiket leginkább periférikusnak tetsző kosza mondatok lebbentenek fel, mint afféle freudi elszólások, és amelyek nem várt hirtelenséggel világítják meg e hétköznapinak ábrázolt életek már-már mitologémás jellegét.

Magasabb (alacsonyabb) alapkamat, magasabb (alacsonyabb) infláció. Játék, muzsika és neo-fisherizmus tíz percben.

The Cranberries Everything I Said

(Thomas Woods 2009-es Meltdown című kis könyve az egyik legkorábbi mű a 2007-2008-as világgazdasági válságról, és teljességgel az osztrák közgazdasági iskola szellemében íródott. A válság leginkább esettanulmányként szolgál az osztrák iskola pénz- és cikluselméletének bemutatására — a hét fejezetből mindössze három fejezet kapcsolódik szorosan a konkrét fejleményekhez. Kivált a második fejezet, ami bemutatja az állam szerepét a lakáspiaci buborék kialakulásában (Community Reinvestment Act, GSE-k, National Partnership in Homeownership program, adókedvezmények stb.). De az igazi bűnös — híven a Wicksell-Mises-féle cikluselmélethez — természetesen a Federal Reserve, ami túl sokáig túl alacsonyan tartotta az irányadó kamatlábat. A lakáspiaci buborékhoz, miként a háborúhoz, ui. három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Woods egy 2008. októberi Anna Schwartz WSJ-interjút idéz: „Az eszköz változik ugyan az egyes buborékok esetében, de mindegyiknek alapvetően a túl laza monetáris politika és a túl alacsony kamatlábak jelentik a melegágyát” (amivel a néhai monetarista ikon kétségkívül erős „osztrákista” álláspontot vesz fel). Az Alan Greenspan vezette FED pedig 2003 júniusa és 2004 júniusa között 1 százalékon tartotta az irányadó kamatrátát — és ennyi a történet. (Nota bene 2008 végétől több, mint 8 éven át 1 százalék alatt!) (Érdekesség: míg az osztrák iskola e válság-narratívája ellen felhozott leggyakoribb érv (Robert Shiller után) az, hogy a lakásárak gyors növekedése 1998-ban kezdődött, vagyis évekkel 2003 előtt, vagy akárcsak a FED 2001-el induló kamatcsökkentési időszaka előtt, illetve lakáspiaci buborékok alakultak ki az Egyesült Államokon kívül olyan országokban is, ahol nem volt hasonlóan laza monetáris politika, addig Woods szintén 1998-tól datálja a lakáspiaci buborék kezdetét.))

Jó reggelt kívánok!

Krugman 2008: „On the left, it's popular to blame deregulation for the crisis (…) Yet the crisis, for the most part, hasn't involved problems with deregulated institutions that took new risks. Instead, it has involved risks taken by institutions that were never regulated in the first place”.

Krugman 2010: „The financial industry, in particular, ran wild under deregulation, eventually bringing on a crisis that has left 15 million Americans unemployed, and required large-scale taxpayer-financed bailouts to avoid an even worse outcome”.

(Véletlen felfedezés: egy 2010-es Heidegger-posztomat(!) idézi több pontján 2016-ban az államtitkár az '56-os ünnepi beszédében. Nem mintha baj lenne.)

Valószínűleg Frank Capra 1946-os Az élet csodaszép (It's a Wonderful Life) című klasszikus filmje a közgazdászok által leggyakrabban emlegetett film. Az alábbi rövid jelenet miatt.

„Igaz, hogy eddig nem láttam ilyet, de úgy rémlik, ezt hívják fejvesztett rohanásnak (bankostromnak — én)”. (I've never really seen one, but that's got all the earmarks of a run.)

Robert Mapplethorpe Debbie Harry 1978