"Szokás Európába való visszatérésről beszélni. Európába leginkább akkor térünk vissza, ha nem félünk attól, hogy önmagunk legyünk benne, és ha levetkőzzük a saját szellemi teljesítményünktől való lámpalázunkat. A mások által tiszteletben tartott helyünket a nap alatt nem nyerhetjük el azzal, hogy folyton azt kiáltozzuk, mi csehek és szlovákok vagyunk, és azt akarjuk, hogy tartsanak minket tiszteletben, hanem azáltal, hogy létünk tartalmával és teljesítményeinkkel hívjuk fel magunkra a figyelmet." Václav Havel: Nyáridei töprengések (In Uö.: A szabadság igézete)

Mankiwnak igaza van, ami most Venezuelában történik az iskolapéldája az árkontroll hatásának. (Az árkontrollról bővebben itt.)

Az új középkor című Umberto Eco esszében a bankok tükörpalotái olyanok, mint a középkori katedrálisok, az egyetemek, mint a kolostorok, a gyárkomplexumok, mint erődítmények, a biztonsági cégek őrző-védői, mint zsoldosok, feudumokat szolgáló bandériumok, a terepjárók, mint hintók, a városok közeli domboldalaiban és zöldövezeteiben nemesi kúriák, villák, partik és fogadások, a másik oldalon pedig a külvárosok gettói, a szegények, bevándorlók városnegyedei. A kormány, mint királyi udvar, de nem központ. Az iparmágnások, sajtómágnások, pénzmágnások kiskirályságai. Mindez fenséges látvány. Azaz, posztmodern.

Immanuel Kant esztétikájában a fenséges olyan megjelenítés, amit nem lehet egyetlen átfogó képben megragadni, mert a sokféle részlet szétfeszíti a képzelőerőt. A fenségesnek tehát nincs közepe, nincs fókusza, hiszen a fókusz azt jelentené, hogy létezik egy olyan nézőpont, ahonnét áttekintés volna nyerhető az egészről. A fenséges világ szent vadonjában talajtalanná válunk. Az Eco esszé archaizáló látásával a jelent ebbe a nyüzsgő, fenséges kaotikusságba helyezi. A jelenkor nagy freskóját, miként az írás sugallja, a nyüzsgő szétszórtság kaleidoszkópikus látványa jellemzi, a középpont hiánya, az egységes rendezőelv hiánya; a dolgok különélete, a diszkontinuitás levegőssége; a sokféleség bizarr szépsége, a töredékesség öröme. Mintha Eco azt mondaná: hiányzik az egységes, uralkodó történelmi narratíva, amivel saját korunk felbolydult világa leírható lenne. Kérdés, van-e egyáltalán ilyen. Vagyis az esszében nem annyira a konkrét analógiák érdekesek, mintsem inkább az esztétikai reflexió, mint a valóság megragadásának eszköze, amennyiben jelzi, hogy az értelem még nem választotta ki a maga fogalmait. Mert, miként azt Friedrich Hegeltől tudjuk, Minerva baglya alkonyatkor kezdi meg röptét.

 Meredith Monk: Braid 1 and Leaping Song (Mercy album) (2001)

Mark Spitznagel szerint a FED-et kellene inkább elfoglalni. Avagy a Cantillon-hatás.

Madsen Pirie Freedom 101 című művéből

Fontos megértenünk a szegénység okait

A szegénységnek nincsenek külön okai. A szegénység maga az alaphelyzet, ami akkor történik, ha nem teszel semmit. Ha találkozni akarsz a szegénységgel, hát egyszerűen ne tégy semmit, és akkor garantáltan megtapasztalod. A szegénység okára kérdezni olyan, mint a világűrben lévő hideg okára kérdezni. A világűrben azért van hideg, mert nincs energia. Szegénység meg azért van, mert nincs gazdagság. Az emberiség történetének nagy részében a szegénység volt a normál állapot. Az emberek vadásztak a túlélésért, vagy valamilyen egyszerű önellátó gazdálkodást folytattak, és szegények voltak. A világ bizonyos részein máig ez a helyzet.

Valójában a gazdagság az, ami a nem szokványos; a gazdagság az, ami változást jelent az alapállapothoz képest. A gazdagság feltételeire kell tehát kérdeznünk, hogy aztán mindújra megteremthessük ezeket a feltételeket. Ha a szegénység okára kérdezel, akkor egy rossz kérdést teszel fel, ami végül rossz válaszokhoz vezet. És a rossz kérdések csapdába ejtik az emberek gondolkodását. Ezért is hihetik sokan, hogy egyesek gazdagsága okozza mások szegénységét, mintha legalábbis a gazdagság valamiféle adott nagyság lenne a világban, amiből a gazdagok úgymond túl nagy részt markolnak maguknak. 

Pedig a gazdagság olyasvalami, amit mi magunk teremtünk, és csak kb. az elmúlt 250 év során találtunk rá annak módjára, hogy miként is kell ezt igazán nagyban csinálni. A gazdagság forrása a vállalkozás, a termelés, a specializáció, és legfőképp a csere. Ahelyett tehát, hogy a tehetősegeket fosztogatnánk, hogy aztán a vagyonukat szétosztogathassuk, inkább olyan feltételeket kell teremtenünk, melyek által a lehető legtöbb ember csatlakozhat az értékteremtés folyamatához.

Épp így a szegény országok sem lesznek attól gazdagok, hogy mi nekik adjuk saját gazdagságunk egy részét. A szegény országok csak úgy tudnak kimászni a szegénységből, ahogyan azt tettük mi is. Azaz, termékek és szolgáltatások termelésévek és értékesítésével, az értékteremtési folyamat segítségével.

Ki mondta az alábbi szavakat?

Az anyagi javak elosztásának ma kiáltó egyenlőtlenségeit a centrumok spirituális megújulása, vagyis egyfelől társadalmuk emberi szövetének regenerálódása, másfelől kifelé irányuló szolidaritásuk feléledése nélkül nem lehet elképzelni. Ha a spirituális ébredés nem következik be, és a mozgalmak csak az anyagi javakért folytatott küzdelemről fognak szólni, akkor az kész bukás.

a.) Bogár László
b.) Szalai Erzsébet
c.) Szalai Annamária
d.) Xavier Sala i Martín
e.) Mao Ce-tung
f.) Népi bölcsesség
g.) A d.) válasz kivételével bármelyik
h.) Nem értem, hogyan kerülök erre a blogra

Tovább a helyes válaszra?

Henry Hazlitt
Költekezéssel a mennyországba?

Íme, hát megtudtuk: az elmúlt néhány év prosperitását a hatalmas kormányzati kiadásoknak köszönhetjük. Kivált a fegyverkezésre költött pénzeknek és a külföldnek adott segélyeknek. És e kiadások bármiféle megkurtítása, mondják figyelmeztető hangok, gazdasági recesszióhoz vezetne. Sőt immár azt is megtudtuk, hogy amennyiben a recesszió jelei mutatkoznak, úgy a kormánynak további pénzeket kell elköltenie, hogy ezáltal életben tartsa a fellendülést.

Ez a nézet persze teljességgel téves. Kiegyensúlyozott központi költségvetés mellett a kormányzati költekezés kiterjesztése egyáltalán nem serkenti az üzleti életet, lévén, hogy minden egyes elköltött dollárt a kormánynak előzőleg el kellett vonnia az adófizetőktől. Így aztán a kormány részéről egy masszív költekezési program legfeljebb eltéríteni tudja a pénzek folyását az egyik irányból egy másikba. Ami pedig a segélyeket illeti, amennyivel több pénzt adunk az európaiaknak, hogy azok amerikai árukat vegyenek, épp annyival marad kevesebb pénz nálunk, hogy mi magunk amerikai árukat vegyünk. És mennél többet költünk hadászatra, épp annyival jut kevesebb TV készülékre, hűtőgépre, vagy élelmiszerre. Még a nácik is tudták, választaniuk kell tank és vaj között.

Kiegyensúlyozott költségvetés mellett egy tetemes méretű kormányzati kiadási program nem hogy a gazdaságot nem stimulálja, hanem éppenséggel nagyban visszavesz a jólétből. Egy 15,3 milliárd dollár nagyságú fegyverkezési program, függetlenül attól, hogy az hadászatilag egyébként mennyire indokolt, éppen ekkora összeggel rövidíti meg az új lakóházak építéséhez, vagy más egyéb, a polgári javak termeléséhez szükséges eszközök fejlesztéséhez vagy gyarapításához rendelkezésre álló gazdasági forrásokat. És épp így elmondhatjuk, függetlenül annak indokoltságától, az Európának nyújtandó újabb 5 milliárd dolláros amerikai segély nyilvánvalóan arra kényszerít bennünket, hogy ugyanekkora összeggel fogjuk vissza saját fogyasztásunkat vagy tőkefelhalmozásunkat. Lévén, hogy ugyanazt a tortát nem lehet megenni meg el is ajándékozni.

Így aztán az "irányított gazdaság" pallérozottabb hívei már fölfogták, hogy a kormányzati kiadások pusztán hatalmas méretüknél fogva önmagukban még nem képesek prosperitást teremteni. Ezért a hangsúlyt inkább arra a vásárlóerőre helyezik, amelyet maguk a kormányzati kiadások adnak hozzá úgymond a gazdasághoz, és amely többlet vásárlóerő lényegében a kormányzati kiadásoknak az adóbevételek fölötti részével egyenlő. Avagy némiképp prózaian fogalmazva, e szofisztikált nézet szerint a prosperitás alapja a költségvetési deficit. Vagyis nem a kormányzati kiadások általában, hanem csak a deficit "adja a többlet vásárlóerőt".    

Ám ha az "irányított gazdaság" doktrínájának lényegét erre az egyszerű és nyílt alakjára hozzuk, vagyis hogy csak a deficit számít, akkor láthatóvá válik e tannak egy olyan következménye, amit az "irányított gazdaság" hívei vélhetőleg még nem teljesen fogtak fel. Hogy mire gondolok? Hivatalos becslések szerint az 1950-es költségvetési évre 41 milliárd dollár a várt költségvetési bevétel. Tegyük fel, hogy a jelenlegi gazdasági fellendülés töretlen folytatásához egy 5 milliárd dollár nagyságú költségvetési deficitet vettek tervbe. Ez ugye 46 milliárd dollár nagyságú költségvetési kiadást jelent (amit a Truman által beterjesztett költségvetési tervezet egyébként könnyedén hoz is). Ha azonban valóban igaz, hogy csak a deficit nagysága számít, akkor az üdvözítő 5 milliárd dollárnyi költségvetési hiány úgy is elérhető lenne, ha a kiadási oldal volna 41 milliárd dollár, és egy adócsökkentéssel a bevételi oldal mindössze 36 milliárd dollár lenne. Vagy éppenséggel a kiadások adnának 36 milliárd dollárt, a bevételek meg csak 31 milliárdot. Az még nagyobb adócsökkentés. Valójában bármekkorát vágjunk is a kiadási oldalon, a vágyott "többlet vásárlóerő" mindig produkálható, feltéve, hogy az adóbevételeket még jobban visszavágjuk. Ráadásul adókat csökkenteni vagy épp újra felemelni mindig sokkal gyorsabban és könnyebben megy, mint a költségvetési kiadásokat visszafogni vagy újra emelni. A növekvő költségvetési kiadások ui. hajlamosak állandósulni, amennyiben a fölmerülő érdeksérelmek miatt utólag igen nehéz azokból visszavenni. Emellett a növekvő kiadásokhoz szükséges nagyobb adóbevétel még a termelésre is ellenösztönzően hat. Röviden, ha költségvetési deficittel szeretnénk élénkíteni a gazdaságot, azaz prolongálni a boomot, akkor az egy adócsökkentéssel sokkal rugalmasabban, hatékonyabban és veszélytelenebbül kivitelezhető, mint a költségvetési kiadások növelésével.

De mindezzel persze csak az "irányított gazdaság" doktrínájának teljes csődjét kívánom hangsúlyozni. Növekvő adókból fedezett növekvő állami kiadásokkal egyáltalán nem lehet gazdaságot élénkíteni. Kizárólag egy pénz- és hitelteremtéssel finanszírozott deficit képes a gazdaságot stimulálni. De az csak egy átmeneti inflációs fellendülés lehet legfeljebb, ami ugyan képes elnyújtani a gazdasági boomot, de csakis egy később elkerülhetetlenné váló súlyos recesszió árán.

(A cikk a Newsweek 1949.május 9-i számában jelent meg. Eredeti kiemelések.)

(saját fordítás)

Gene Quintano (r.): Haláli fegyver (1993) (jelenet)

„Tehát a szép új világ így néz ki: a magyar ember (ez persze hamarosan megszűnik, nincs szükség ilyesféle identitásokra, ez csak zavarja az összképet!) brazil csirkét és argentin pulykát zabál, reája egészséggel, pirospozsgásan chilei borral koccint” – írja Bayer Zsolt felháborodva a ma megjelent cikkében. És tegyük gyorsan hozzá: magyar ember emellet még francia autót vezet, amerikai laptopon dolgozik, holland mobiltelefonon beszél, angol tusfürdővel mosakszik meg olasz cipőt hord. Még maga Bayer Zsolt is. Persze az olasz cipő talpa brazil gumi, a bőr lengyel, a gyártósor német. Azt most ne is firtassuk, hogy egy laptopban hányféle náció munkája van! Már egy sima grafitceruza is maga a tőrőlmetszett kozmopolitizmus. És ebben „a szép új világban” élünk már úgy három évszázada (nota bene, szerencsére), még akkor is ha Bayer úr intellektuálisan esetleg nem teljesen update. És lám, az olaszok még mindig olaszok, a franciák még mindig franciák, mi pedig még mindig magyarok vagyunk. Persze értem én, a magyar tej jobb, mint a szlovák tej, és a magyar csirke is jobb, mint a brazil csirke, még ha a magyar csirkét már most is brazil szójával etetik. Ugyanakkor nem találják furcsának, hogy a magyar laptop soha sem jobb, mint az import laptop, csak a magyar csirke világbajnok? Ja igen, magyar laptop ui. nincs. Így aztán az import laptopon valahogy nem is háborodunk fel, csak az import csirkén. (Pedig én az előbbinek tényleg jobban örülnék!) Megfigyelték, hogy mindig csak az import sonka, import tej és sajt hulladék, és soha nem az import kocsi, import mobil meg az import hifi? Mobiltelefonból valahogy soha nem hozzák ide a szemetet, csak a tejből. Meglehet persze, arra vagyunk leginkább kényesek, amit „zabálunk” meg amit „reája” iszunk (és nem az újságíróink stílusára). Mindazonáltal semmi akadálya, hogy magyar ember magyar húst vegyen, ha a szlovák húst hulladéknak tartja. (Persze van arra hatóság megállapítani, ha tényleg hulladék.) Vagy tán az lenne a baj, hogy a magyar emberek szlovák húst vesznek, mert a Bayer-féle cikkek ellenére sem tekintik azt hulladéknak, ellenben az esetleg olcsóbb? Azon vajon miért nem háborodunk fel, hogy japán autót lehet olcsóbban is venni, mint német autót? És nem lennénk-e vajon felháborodva, hogyha import tilalom lenne a laptopokra? Egyszer jó az import, a nagyobb választék, az árverseny, máskor meg nem az? (És hogy egy másik kérdést intézzek a Bayer cikkhez: Nem lehet-e, hogy az emberek azért szeretnének városokban élni falu helyett, mert a városi élet bizony jobb élet, nagyobb jólét, és több lehetőség, mint a falusi? Kérem, ha Bayer Zsolt annyira szeretne egy zsákfaluban földet túrni, hát ott a lehetőség. Trágyázás közben annyiszor fakadhatna könnyre az érintetlen táj szépségén, ahányszor csak akarna. És ha esetleg fókát vadászna, hát azt sem tiltja meg neki senki. Miért nem teszi? És igen, a kereskedelemnek az a lényege, hogy az embereknek marad ideje Facebookozni, azaz a kereskedelem munkát és szabadidőt szabadít fel. Épp úgy, mint a technikai fejlődés. Ez minden jólét alapja, még akkor is, ha a parasztromantikában utazó időmilliómos belvárosi zsurnaliszta megvetően is beszél róla.)

Szlukovényi Katalin

             Sík
                          Lassan, tűnődve

Az ember végül, mint a nyál,
úgy elkenődik, s e lapos-
tetű-feeling oly alapos,
hogy alig moccan, eltanyál

               *

Az ember végül maga van,
s ettől igen boldogtalan,
bár néha más véget remél,
de ez sehogysem rímel

"Amikor felkértek rá, hogy szóljak hozzá a náci és a bolsevik koncentrációs táborok analógiájának, illetve különbségének, egyszóval a 20. századi gyalázat, Szent Pál kifejezésével: a „botrány” problematikájához, rögtön azt találtam mondani, hogy szerintem ez mitologikus kérdés. És bár azóta jó darab idő eltelt, mit sem változott a véleményem. Jól tudom, hogy a felvetett kérdés kimeríthetetlen, időnk és mindannyiunk türelme azonban véges: így tehát igyekszem rövid lenni, ám ugyanez kényszerít a vázlatosságra. Mindenekelőtt is: milyen alapon történjék ez az összehasonlítás, illetve különbségtétel? Nyilvánvaló, hogy az emberi létből való száműzetés, a gyötrelem, az éhezés, a rabmunka, a kínhalál Recsken is ugyanolyan, mint Dachauban, és Kolima sem különbözik e tekintetben Mauthausentől. Azt méricskéljük, hogy Ravensbrückben vagy a Gulag-szigetvilág valamelyik táborában volt-e kisebb a kenyérfejadag? Hogy a szadizmus szakemberei a Prinz-Regentenstrasse-i Gestapo-házban vagy a moszkvai Lubjanka-börtönben értettek jobban a kínzáshoz? Ez ugyebár nagyon szomorú, de terméketlen beszélgetés lenne."

Kertész Imre: Táborok maradandósága (Előadás a Thália Stúdióban, 1990) In

Olivier Messiaen: Kvartett az idő végezetére: Kristály-liturgia
(Gloria Cheng zongora - Sarah Thornblade hegedű - Stuart Clark klarinét -
Erika Duke-Kirkpatrick gordonka)

Frédéric Bastiat írja 1850-ben, hogy amikor a közgazdászok azt kérik a kormánytól, hogy az ne avatkozzék a vallásba, akkor a baloldaliaktól és egyéb széplelkű humanistáktól rögtön megkapják a vádat, miszerint ateisták és erkölcstelenek. És amikor a közgazdászok azt kérik a kormánytól, hogy az ne avatkozzék az oktatásba, akkor az a vád, hogy ellene vannak a tudásnak és felvilágosodásnak. Mondhatni, butának szeretnék a népet. És amikor a közgazdászok az állami közmunka programok ellen tiltakoznak, akkor meg állítólag egyenesen a munka ellen vannak.

Bastiat szerint mindez olyan, mintha valakit azzal vádolnánk, hogy éheztetni akarja az embereket, csak mert ellene van annak, hogy az állam gabonát termesszen.    

Mert ha az állam nem avatkozna bele a vallási életbe, akkor nyilván tombolna az erkölcstelenség. Nyilván, állam nélkül se tudás, se felvilágosodás. És ha az emberek maguk költik a pénzüket, akkor ezzel nem foglalkoztatnak senkit, bezzeg ha az állam költi az emberek pénzét, az munkahelyeket teremt. (Mert az állam által elköltött minden forint rögtön további másik kettőt is megmozgat ugye, viszont amit az emberek költenek, na az mintha ott se lenne.) Mintha a gabona csak az államnak teremne meg, más gazdának az istenért se.

Miről is van hát szó? Valójában éppen azok az emberek nem bíznak a közösségben, akik folyton a közösségre hivatkoznak. Azok az emberek akarnak pl. államilag fenntartott kultúrát, akik azt hiszik, hogy e nélkül nem is lenne olyan, hogy kultúra, mert a közösség maga olyat magától nem csinál. Hazafiság, jólét, tudomány, találmányok és művészetek, így vélik, a közösségben maguktól nem virágoznak. Máskülönben miért is kellene azokat államilag fenntartani! "[A]z emberek semmit sem származtatnak maguktól". Hovatovább az emberek még ahhoz is hülyék, hogy úgy költsék a pénzüket, hogy ezáltal egymásnak munkát adjanak. Nem is igazi költekezés, amit nem az állam költ! "[A]z olyan tevékenység, amelyet se nem szabályoznak, se nem támogatnak, az nem létezik" - így gondolkodnak a szocialisták. Az van, amit a hatalom ad, és amit nem ad, az nincs. Ha az állam nem adná, úgy nyilván se orvoslás, se művészet, se szolidaritás, se barátság, se szerelem nem létezne. Mert amit az állam nem tesz, azt az emberek maguktól ugye nem teszik. És ha az állam nem gondoskodna munkahelyekről, az emberek istenuccse leülnének a folyópartra megvárni, amíg lassan éhen halnak.

Vagy még világosabban szólva: "[a] szocialisták lebecsülik az emberiséget".  Bastiat szerint a szocialisták azt "feltételezik, hogy ha a törvényhozók az emberekre hagynák, hogy szabadon követhessék ösztöneiket, a vallás helyett az ateizmushoz jutnának, a tudás helyett a tudatlansághoz, a termelés és a csere helyett a szegénységhez".

Miről is van hát szó? A folyton a közösséghez fellebbező baloldaliak valójában magatehetetlennek képzelik a közösséget, jóllehet nem az. A szocialisták nem a közösségben hisznek, hanem éppenséggel a közösség az, amiben nem hisznek. A szocialisták nem bíznak a közösség erejében és aktivitásában, így szívük szerint minden hatalmat és tevékenységet az államra testálnának, amely államot tévesen a társadalommal azonosítanak. Mindebből pedig leginkább annyi igaz, hogy ha az állam hiperaktív, akkor az emberek idővel passzívak lesznek, ha az állam kényszer-szolidaritást erőltet, akkor az idővel felmorzsolja a valódi szolidaritást, az ál-kollektívák pedig tönkreteszik a valódi individuumok valódi szövetségét.

Leonard Bernstein: Szimfonikus táncok a West Side Storyból: Valahol
(Royal Philharmonic Orchestra/Carl Davis)

Murray Rothbard
Gazdasági ösztönzők és jóléti juttatások

Az emberek többsége nem ért egyet a közgazdászokkal abban, hogy a pénzügyi ösztönzök jelentős hatással lennének az úgymond nem gazdasági viselkedésre. Amikor a brazil fagy elpusztítja a kávétermést, vagy amikor a new yorki metrójegy ára megemelkedik, az emberek úgy vélik, mindez nem fog igazán hatni a keresletre, mert az emberek "ragaszkodnak a kávéjukhoz" meg aztán "csak el kell jutni a munkába reggelente".

Az, amit az emberek többsége ilyenkor nem ismer fel (és amire a közgazdászok különösen alkalmasak rámutatni), hogy az egyes fogyasztók különbözőképpen viselkednek. Kétség kívül mindig van olyan "kemény mag", amelyik alig-alig fogja vissza a fogyasztását, ha az általa keresett termék vagy szolgáltatás előállítási költsége megnő. De a többi vásárló igenis visszavesz a kávéfogyasztásból, vagy épp áttér a teára, kakaóra. És a metrót sem kizárólag a munkába járók használják, hanem olyan utasok is, akik bizony más közlekedést választanak, ha a metrójegy ára megemelkedik. A metrójegyek ára ma huszonötször nagyobb, mint a II. világháború idején volt, minek következtében csak fele annyian veszik a metrót igénybe, mint anno.

Az emberek el vannak hűlve, amikor a közgazdászok azt állítják, hogy a pénzügyi ösztöntők még az olyan látszólag teljességgel nem gazdasági tevékenységre is hatással vannak, mint a gyermekvállalás. Meg is kapják a közgazdászok, hogy lelketlen, minden emberséget nélkülöző hideg pénztárgépek. Mármint hogy egyáltalán fel mernek vetni ilyesfajta összefüggéseket. És bár bizonyosan vannak olyanok, akik számára a gyerekvállalás valóban nem a pénzügyi ösztönzőkön múlik, vagy csak elenyésző mértékben, én azért hajlandó lennék fogadni, hogy ha a kormány pl. minden egyes megszületett gyermek után 100 000 dollárt adományozna, akkor számottevően több gyermek születne.

A baloldaliakat őszintén megdöbbenti, hogy a közgazdászok, vagy bárki más, komolyan képesek azt gondolni, hogy a jóléti juttatások színvonala és a gyermekek után járó szociális juttatásokból élő nők és gyermekek száma között szoros kapcsolat van. A gyerekvállalás, állítják, kizárólag "szerelem" dolga (már ha ez itt a helyes kifejezés), és nem holmi közönséges pénzügyi megfontolásé. Mindazonáltal, ha a jóléti juttatások összege sokkal magasabb, mint az a pénz, amit egy egyedülálló tinédzser lány a piacon megkereshet, ugyan ki tudna ellenállni annak a lóvénak, ami a közösből csurran, és amiért nem kell egy percig sem dolgozni?

A konzervatív Change-NY nevű szervezet nemrégiben közreadott egy tanulmányt azokról a jóléti juttatásokról, amire egy new yorki lakos jogosult lehet. E tanulmány szerint a jóléti juttatások "tipikus" kedvezményezettjei a kétgyermekes egyedülálló nők. Egy ilyen tipikus jóléti "kliens" éves szinten 32 000 dollár nagyságú (azaz óriási összegű) támogatást kap - városi, állami és szövetségi juttatások formájában -, amely összeg megközelítőleg 3 000 dollár készpénzből, 14 000 dollár egészségbiztosítási juttatásból, 10 000 dollár lakhatási támogatásból és 5 000 dollár étkezési támogatásból áll össze. Mivel ezek a juttatások nem adókötelesek, így ez a summa valójában egy 45 000 dollár éves bruttó keresetnek felel meg.

És ez a hihetetlenül magas szociális támogatás még "rendkívül konzervatív", állítja a Change-NY, amennyiben nem tartalmaz olyan egyéb juttatásokat, mint óvodai támogatás, szakmai képzések (gyakran olyan roppant gyakorlatias dolgokat értve ez alatt, mint a "kommunikációs készségek" fejlesztése), gyermekgondozási támogatás, kiegészítő élelmezési programok anyáknak, csecsemőknek, kisgyermekeknek stb. És valóban, ezekkel a tételekkel együtt az éves juttatások értéke közel 50 000 dollár lenne, feltéve, hogy az anyuka nem csal, és nem igényel több támogatást, mint amire ténylegesen jogosult, mert bizony gyakran ez a helyzet.

És ez az összeg nem csak azt a pénzt haladja meg, amit egy egyedülálló fiatal anya a piacon megkereshet, de lényegesen magasabb annál is, mint amit egy kezdő közalkalmazott keres New York városban. A New York Post (aug. 2.) közlése alapján a kezdő közalkalmazotti éves fizetések átlagosan: hivatali segéd 18 000 dollár, csatorna munkás 23 000 dollár, tanár 27 000 dollár, rendőr hivatalnok és tűzoltó 27 000 dollár, szedő 18 000 dollár. És mindezek az állások olyan képességeket igényelnek, amellyel a tipikus "jóléti kliens" nem rendelkezik. Természetesen ezek a fizetések adókötelesek is.

Meglepő, hogy ilyen különbségek mellett New Yorkban 1,3 millió anya és gyermek él állami támogatásból, és hogy a segélyfüggőség a lányok egyik generációjáról a másikra öröklődik? Vagy ahogy a Change-NY fogalmaz: "miért is fogadna el valaki egy heti negyven órás állást, ha otthon is maradhat, úgy hogy ezzel összejön neki" egy évi 45 000 dolláros keresetnek megfelelő ellátás?

A közgazdászok pontosan tudják, hogy mennél inkább támogatva van egy termék, szolgáltatás vagy szociális állapot, annál többre számíthatunk belőle. Pontosan annyi ember fog támogatásból élni, amennyit hajlandóak vagyunk megfizetni. És ha egyedülálló többgyermekes anyának lenni a leggyorsabb módja annak, hogy az ember pusztán jóléti támogatásokból is meg tudjon élni, akkor a többgyermekes egyedülálló anyák száma növekedni fog. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nő a segélyből élés kísértésébe esne, de azt viszont igenis jelenti, hogy mennél intenzívebb a segélyezés, és mennél nagyobb a juttatások összege a munkajövedelmekhez képest, úgy számíthatunk rá, hogy annál több nő és házasságon kívül született gyermek marad segélyen. Ráadásul mennél hosszabb ideig működik egy ilyen rendszer, annál jobban kikezdi a közösségben a munkamorált és a segélyen éléssel szembeni vonakodás, ami egyébként mindig is jellemezte az Egyesült Államok polgárait. És ha egyszer megváltozik az emberek munkamorálja, akkor a jóléti rendszer egy egyre növekvő hógolyóvá változik át. Ahogy a Change-NY csípősen rámutat, az adófizetőknek hosszú távon valójában olcsóbb volna a Harvardra küldeni a "jóléti klienseket", mint fenntartani ezt a támogatási rendszert. És hát tekintettel az oktatásban általánosan tapasztalható romló színvonalára, valamint az egyetem "politikai korrektségére", a Harvard bizonyára szívesen fel is venné őket.

(A cikk a The Free Market 1994. októberi számában jelent meg)

(saját fordítás)

"A tiszta ész kritikájának az értelmezése a Lét és idő második részének egyik első kidolgozásával összhangban alakult ki" - írja Heidegger Kant és a metafizika problémája című 1929-es művének Előszavában. E "második rész", ami "az ontológiatörténet fenomenológiai destrukciójának alapvonalait" mutatta volna be, önálló műként aztán sosem készült el. Mindazonáltal a Lét és idő 8. paragrafusában felvázolt tervezet szerint a "második rész" elsőként Kantnak az "időről szóló" tanát kívánta volna vizsgálat alá vonni. És miként arról a '29-es mű Előszava tanúskodik, a Kant és a metafizika problémája valójában ennek a tervezett vizsgálatnak egyfajta "előtanulmánya". Így aztán aligha kérdéses, hogy Heidegger Kant-könyvének vezérfonalát a "jelenvalólét egzisztenciális analitikája" adja. 

És valóban. Heidegger interpretációjában a kanti "szemlélet" és "értelem" fogalmak saját "benne-lét" és "világ" fogalmainak előképei, míg a "transzcendencia teljes lényegi meghatározása" a "világban-benne-lét" heideggeri fenoménjének felel meg. Magyarán, Heidegger szerint A tiszta ész kritikája lényegében egy heideggeri "fundamentálontológia". Ami nem meglepő annyiban, hogy Heidegger mindig ilyen erőszakosan interpretálja az általa górcső alá vett szövegeket, legyen szó akár Anaximandroszról, Arisztotelészről, Hegelről vagy épp Nietzschéről. Heideggernél mindenki heideggeriánus. Mintha az egész szellemtörténet éppenséggel előkészület lenne csak a Lét és időhöz. Persze, miként azt az "ontológiai destrukció" nagyszabású terve is nyilvánvalóvá teszi, Heidegger részéről egyáltalán nem volt cél, hogy Kant-kötete az akadémiai közvélemény felé tájékozódó doxografikus interpretáció legyen, ami valamiféle "iskolás" Kant-felfogás elvárásaihoz igazodik.

Ugyanakkor Heidegger mindig zseniális, akinek interpretációi akkor is meggyőzőnek tűnnek, ha egyébként tudjuk, saját bölcseletét olvassa bele mindenbe.

Jézus Pilátus előtt. Pilátus ekképp kérdez: "te vagy-e a zsidók királya?" Mire Jézus válasza: "magad mondod-e így, vagy mások mondatják ezt veled?" Pilátus természetesen érti a választ, és teszi, amit egy szabad és büszke ember ilyenkor tesz. A zsidó főpapokhoz fordul: "van nektek saját törvényetek, vigyétek, ítéljétek el aszerint!"

Pawel Pawlikowski (r.): Szerelmem nyara (My Summer of Love) (2004) (5*)
Rob Reiner (r.): A bakancslista (The Bucket List) (2007)
David Fincher (r.): Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) (2008) (5*)
George Nolfi (r.): Sorsügynökség (The Adjustment Bureau) (2010)

Republic: Madárjós vakáción

Milyen egy néhány fős trockista párt élete? Milyenek a szélsőbaloldali törpepártok, amelyek sportot űznek a tisztogatásból, kettészakadásból, frakciózásból és kizárásból, és amelyek legfőbb elfoglaltsága egymást vádolni a forradalom igaz ügyének elárulásával? Milyen a cselekvésig soha el nem jutó végtelen ideológiai okoskodás? Az ember, akinek azt is a feje érzi meg először, ha éhes, de ha mégsem, úgy zavarában önkritikát gyakorol? Milyen az a "szocialista forradalom", amit négy felnőtt és hét kamasz "robbant ki", mikor is a négy felnőtt taxival indul neki a világot megváltani, mert egyikük sem tud vezetni, a kamaszok pedig nem tudják elénekelni az Internacionálét, lévén hogy nem ismerik? Milyen a "haszonszédelgő" értelmiségi, aki fiatalon még illegális forradalmár, de vén fejjel már haladó véleményformáló entellektüel? És lehet-e homoszexuális ember igazi forradalmár? Csupa-csupa izgalmas kérdés.

A Nobel-díjas perui író, Mario Vargas Llosa Mayta története című könyve egy szenzációs "ál-dokumentarista" regény, ami elbeszéléstechnikáját tekintve egy amolyan igazi posztmodern alkotás. És nem lehet letenni.

Earl Klugh: Maybe Tonight (1995)

Tom DiCillo (r.): A szőke az igazi (The Real Blonde) (1997)
Peter Medak (r.): Copperfield Dávid (David Copperfield) (2000)
Menno Meyjes (r.): Manolete (2007)
Michael J. Bassett (r.): Solomon Kane (2009)