Örömmel jelentem, hogy Mises Profit és veszteség című esszéjéből egy részlet megjelent a kiváló Kommentár folyóirat 2010/4 számában. (A szöveget én fordítottam, Mike Károly lektorálta. Ezúton is köszönöm a Szerkesztőségnek a közlést.)
Lionel Robbins 1935-ös cikke a Nagy Válság kettős gyökeréről.
Manuel de Falla: A bűvös szerelem: Rituális tűztánc
(Chicago Symphony Orchestra/Daniel Barenboim)
Egy '41-es remek cikk Hayektől tegnap a mises.orgon, ami jól rávilágít a szétszórt tudás, a piaci koordináció és szabad társadalom kérdésének belső kapcsolatára (mármint Hayeknél). In nuce. Egy tervhivatal nem képes koordinálni a gazdaság működését, mert egyszerűen nem képes az ehhez szükséges minden körülményt figyelembe venni. És azért nem képes figyelembe venni, mert egyszerűen hiányzik az a közeg, ami a koordinációhoz szükséges tudást számára közvetítené. És mert a tervhivatal nem képes figyelembe venni a körülmények sokféleségét, így nincs is rájuk tekintettel. A tervhivatal nem a spontán gazdasági folyamatok összehangolásával teremt rendet, hanem a rendnek egy előzetes sémáját erőlteti rá a gazdaságra. A rend nem kiválik a részekből, hanem a részek alávettetnek a kész sémának. Más szóval, a rend felülről szerveződik a részek alárendelésével. A piaci koordináció hatékonyságát valójában az árrendszer biztosítja, ami képes közvetíteni a sokféle körülményről való tudást, és így lehetővé teszi a spontán gazdasági folyamatok összehangolását anélkül, hogy ezt bárki megtervezné. A piaci rend alulról szerveződik, vagyis nem a részek vannak alávetve egy kész rendnek, hanem a rend folyamatosan kiválik az árrendszer személytelen koordinációja által. Vagyis: I. A tervhivatal csak úgy képes átlátni a gazdaságot, ha azt eleve a saját roppant korlátolt és önkényes szempontjai alá rendelve irányítja. A piaci koordináció minden gazdasági szereplő szempontját képes érvényesíteni és kifejezni, ugyanakkor azt egyetlen hivatal sem képes átlátni; II. Amíg a piaci koordináció anélkül is képes rendet teremteni, hogy a részek alávetettek lennének, addig a tervgazdaság csak a részeket maga alá gyűrve képes a rendre.
Az ún. szándéketika első kiforrott megfogalmazását valószínűleg Pierre Abélard (latinosan Petrus Abaelardus) Etika című kötetében (i.sz. 1140 körül) olvashatjuk. Abélard ui. világosan megkülönbözteti a bűnös vágy, a bűnös tett (bűntett vagy vétek) és a bűn fogalmát. A hét fő hiba egyike pl. a bujaság (a septem vitia capitalia kifejezést hét főbűnnek szokás mondani, jóllehet nem bűnről (peccatum) van szó, hanem kapitális hibáról (vitium)). A bujaság, ismeri el Abélard, a lélek hibája, és mint ilyen bűnre csábíthat. Ámde a lélek hibája önmagában még nem bűn; a bűnös vágy még nem maga a bűn. A természettől benne lakozó bujaság okán az ember pl. megkívánhatja felebarátja feleségét. Felebarátunk feleségét megkívánni persze bűnös vágy, mert a házasságtörés bűnös tett, de maga e vágy még nem bűn. Ha ui. a bűnös vágy már önmagában bűn lenne, akkor csak az lehetne bűntelen, akiben még bűnös vágyak sem ébrednek. (Nota bene, ebben az esetben - önző módon - rút feleségeket kellene kívánnunk felebarátainknak saját lelki üdvünk végett.) Mert a lélek csak attól szennyeződhet be, ami az övé, ámde a vágyak ébredése nem ilyen. Efölött tkp. nincs az emberi léleknek hatalma. Az ember egyszerűen megkívánja felebarátja feleségét, mert megkívánja (mert az történetesen olyan kívánatos). Adódik is hát a kérdés: vajon melyik a nagyobb érdem, ha bűnös vágyainkat megfékezzük, vagy ha egyáltalán nem is támadnak bűnös vágyaink, vagy épp merőben üdvös vágyak ébrednek csak bennünk? (Mármint melyik a nagyobb áldozat az erényért?) Mi hát a bűn? Abélard válaszol: a bűn a lélekben támadt bűnös vágy elismerése, pártolása. Más szóval, nem önmagában a bűnös vágyak akaratlan megjelenése a bűn, hanem e bűnös vágyak akaratlagos elfogadása és pártolása. A bűn magában a bűnpártolásban áll. A bűn tehát döntés, avagy szándék kérdése. Az ember nem egyszerűen csak megkívánja felebarátja feleségét, hanem pártolja is magában e vágyat - ettől lesz a lélek bűnös lélekké. A morális parancsok tehát nem annyira a bűnös tettek ellen tiltanak, vélekedik Abélard, mintsem inkább a bűnös vágyak pártolása ellen. Ne kívánd felebarátod feleségét! - mondja a parancsolat. De mert a vágyakat megtiltani nem lehet, hanem csak pártolásukat, így e parancsolat lényegében a következőt mondja: ne kövesd vágyadat, ha felebarátod asszonyát kívánod, mert az bizony bűnös vágy! Vagyis mind a bűnös vágy, mind a bűn a lélek állapota, ámde a kettő mégsem ugyanaz, és e distinkció olyannyira nem mellékes, hogy ezen áll erény és bűn mibenléte. Fontos egyúttal hangsúlyozni: a bűn a lélek állapota, vagyis a bűn a lélekben van, és nem a tettben. A tett lehet bűnös tett, avagy vétek, de bűnössé a lelket egyedül a bűnös szándék teszi. Abélard szerint ui. amennyiben egy férfi valamiféle képtelen és lehetetlen tévedésből és félreértésből fakadóan, ámde abszolúte jóhiszeműen egy másik nővel hálna, úgy e férfi effektíve ugyan házasságtörést követne el, ami súlyos vétek, de ettől még önmagában nem válna lélekben is bűnössé, hiszen nem volt szándékában semmilyen benne ébred bűnös vágyat elismerni és követni. Illetve fordítva. Amennyiben egy férfi megpróbálna házasságot törni, ámde az mégsem jönne össze neki, úgy e férfi lélekben nem lenne kevésbé bűnös, jóllehet a bűnös tettet effektíve nem követné el. Aki lélekben a bűnt választotta, az nem választotta kevésbé, mint az, aki azt el is követte, illetve aki a bűnt elkövette, ámde nem választotta, az éppen úgy nem választotta, mint aki éppenséggel el sem követte. Összefoglalva: a bűnös vágyak ébredése még nem bűn; a bűnös vágyak lélekben való pártolása a bűn, és csak az a bűn; a bűnös tettek elkövetése önmagában még nem teszi bűnössé a lelket, illetve lehet a lélek bűnös anélkül is, hogy elkövette volna a bűnös tettet. A bűnt tekintve csak a szándék számít. És Abélardnál ugyanez vonatkozik a jótettekre is. Azaz, a jótett magából a jó szándékból fakad, a jótettben a jószándék a jó. Vagyis a tett önmagában nem jó, csak a szándék által. Ha valaki rossz szándékkal bűnre tör, de végül jót cselekszik, úgy bűnös, jóllehet tette jótett, illetve ha valaki jószándékkal jóra tör, de végül bűncselekményt követ el, úgy nem bűnös, még ha tette bűntett is. Abélard mindazonáltal tisztában van etikája nehézségével: a szándék ui. nem látszik, csakis a tett, így nehéz a tettek szándékáról dönteni, és így ítéletet hozni. Az evilági ítélkezés sok esetben a tettek alapján kényszerül ítélet mondani. Isten, az ember végső bírája viszont mindent lát, tehát az ember szándékait is. Így isten a szándék szerint ítéli meg az embert, és nem a tettek alapján.
Manuel Huerga (r.): Salvador Puig Antich (2006)
Noah Baumbach (r.): Margot az esküvőn (Margot at the Wedding) (2007)
Gavin Hood (r.): Kiadatás (Rendition) (2007)
Leo Penn (r.): Ítélet Berlinben (Judgment in Berlin) (1988)
Peter Weir (r.): Kapitány és katona (Master and Commander) (2003)
Mathieu Kassovitz (r.): A gyűlölet (La Haine) (1995)
Brian De Palma (r.): Cenzúrázatlanul (Redacted) (2007)
Andor László nemrégiben megjelent kötetéről, az Eltévedt éllovas: siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában című könyvről nehéz bármi határozottat állítani. Sokféle államszocialista modell létezett, sokféle volt az átmenet, és ennek megfelelően sokféle új kapitalizmus modell jött létre. Ahány posztkommunista ország, annyi rendszerváltozás. És persze minden ország követett el hibákat, illetve csinált jól dolgokat. Nagyjából ez volna a fő mondanivaló, már ha van e könyvnek olyan. A tényadatok szórványosak, illetve nem esik szó semmi olyasmiről, amit egy közéletileg tájékozott, művelt újságolvasó ne tudna, ismerne. A folyamatok értékelése leginkább a magát opponáló, jófiús egyfelől-másfelől módon történik. A rendszerváltás utáni kormányok gazdaságpolitikai intézkedéseinek értékelése hasonlóan >>korrekt<<, azaz se hús, se hal, jóllehet inkább baloldali narratívában mozog a szöveg, ami Andor esetében persze nem meglepő. A Bokros-csomagra szükség volt, de nagy társadalmi áldozatokkal járt, és lehetett volna jobban is csinálni; a Bokros-csomag alapozta meg '96-tól a GDP gyors ütemi növekedését, de persze az sem kizárt, hogy a >>transzformációs visszaesést<< követő Jánossy-féle helyreállítási periódussal van valójában dolgunk (a '90-es évek második felében); az eurózónához csatlakozás nélkülözhetetlen, de annak is vannak hátrányai (pl. nem lehet élni a valutaleértékelés jól ismert módszerével). Satöbbi. Kb. ez a stílus. Mindazonáltal Andor egy dologban bizonyos (hogy a mácsó oldalát is lássuk): a 2008-ban kitört világgazdasági válsággal a neoliberalizmus megbukott. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikai gondolkodásának főáramában ui. az a feltételezés állt, hogy elsődlegesen a fiskális deficit ellen kell küzdeni; a >>nincs alternatíva<< meg a >>szűk mozgástér<< szöveg lett a tuti okosság. Ámde Andor szerint a sokszor maoistából egyetlen ugrással neokonzervatív guruvá átváltozott gazdaságpolitikusok az elmúlt húsz évben - megfelelési kényszerből - talán komolyabb vették a >>neoliberális tanokat<<, mint amennyire feltétlenül szükség volt. Mi hát a megoldás? Andor púderol valamit Keynesről, de persze annak sincs semmi határozott végeredménye.
Stiglitz tudja: "...a kormány által menedzselt jelzálogpiac veszélyes. Az eltorzított kamatok, az állami garanciák és az adótámogatás bátorítja az ingatlanberuházásokat olyan időpontban, amikor a gazdaságnak éppen a technológiába és a tiszta energiába történő beruházásokra lenne szüksége. A lakásépítésbe irányuló és tovább folytatódó beruházások ráadásul megnehezítik, hogy a gazdaságot leszoktassuk az ingatlanszektorral szembeni, az ingatlanpiacokat pedig a kormánytámogatással szembeni függőségükről." Dacára ennek az USA 2008-as jelzáloghitel válságát illetően a legfőbb bűnös mégis csak a "szabadpiaci ideológia". Mi más.
"Őrnagy: Minél jobban kicsúcsosodik a hatalom, annál könnyebb felszámolni. Csak le kell törni a csúcsot. És csak a csúcsot kell letörni.
Fiú: Nagyon egyszerűnek tűnik.
Őrnagy: Mert egyszerű is, kedvesem. - Kell az egész ország? A recept: meg kell hódítani a fővárost. Kell a főváros? A recept: el kell foglalni a pályaudvarokat, a repülőteret, a rádióadót és a főpostát. Ehhez elég egy megbízható ezred!"
Erich Kästnert eddig csak mint A két Lotti szerzőjét ismertem. És lám, egy igazán szellemes komédiát is írt a diktatúráról, ahol a diktátorok egyformák, és könnyen lecserélhetők. A szerző maga így fogalmaz '56-ban színdarabja kapcsán: "A hátsó lábukon ugráló, babaruhába öltöztetett kutyák elég förtelmesen hatnak - de a legszörnyűbb látvány a méltóságát és lelkiismeretetét a gazdi lábához letevő, embernek öltöztött, idomított ember." Ám a mű nem ilyen szigorú. Valójában egy kellemes, de nem minden tanulságtól mentes szatíra.
Keynes. A Keynes által leginkább hangsúlyozott gondolat, hogy kizárólag a tőkések határozzák meg a társadalmi termelés volumenét, illetve ezáltal a nemzetgazdaságban a jövedelemszintet. Mert kizárólag a tőkések indítják be és tartják fenn, illetve bővítik a termelést. Azaz kizárólag a tőkések döntenek a felől, hogy van-e termelés vagy nincs, illetve a felől, hogy mekkora annak volumene, és hogy ezáltal mennyi a foglalkoztatott. Minden egyéb híresztelés, tévedés. Keynesnél nem a lakosság fogyasztási vagy megtakarítási döntése határozza meg a termelés volumenét, hanem a vállalkozók termelési (keynesileg szólva, beruházási) szándéka (animal spiritje). A fogyasztás és megtakarítás nagysága fakad a vállalkozók beruházási szándéka által meghatározott termelési volumentől, és nem fordítva. Joan Robinson (1937) így magyarázza Keynest, idézem: "A megtakarítás a jövedelemtől függ, a jövedelem pedig a beruházási javak termelésének ütemétől. Mindenki szabadon annyit takaríthat meg amennyit akar, hogy azonban mennyit akar megtakarítani, az jövedelmétől is függ, jövedelmét viszont a vállalkozóknak azok az elhatározásai befolyásolják, hogy mennyit érdemes beruházniuk. Így tehát mindenki azt tesz, amit akar, azonban, hogy mit akar, azt a vállalkozók határozzák meg számára." Ha a vállalkozók szűkítik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért munkásokat bocsátanak el, akkor ezeknek az elbocsátott embereknek nem lesz jövedelme, így nem lesz miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk). És nem lesz miből megtakarítaniuk sem. Ellenben ha a vállalkozók növelik (mert ez a szándékuk) a termelés volumenét, és ezért pótlólagos munkásokat alkalmaznak, akkor ezeknek a munkásoknak lesz jövedelme, így lesz is miből fogyasztaniuk (keresletet támasztaniuk) és megtakarítaniuk. Ugyanez vonatkozik a bérek emelésére vagy csökkentésére. Érdemes nyomatékosítani: Keynesnél nem a lakosság fogyasztása és megtakarítása (kereslete) teszi a vállalkozók termelését (termelési szándékát), hanem a vállalkozók termelése (termelési szándéka) a lakosság fogyasztását és megtakarítását. Ebben áll elméletének lényege: a beruházások hozzák létre a megtakarításokat, és nem a megtakarítások a beruházásokat.
Kalecki. A munkásosztály a maga fogyasztásával mindenkor csak akkora bevételt jelent a tőkésosztálynak, mint amelyet az előzetesen a munkásosztálynak bérként kiadott. Ergo a munkásosztály fogyasztása nem képes nagyobb termelési volumenre ösztönözni a tőkéseket. A munkásosztály kizárólag csökkenteni tudja a termelés volumenét, amennyiben megtakarít, azaz a fogyasztásával nem téríti meg a tőkésosztálynak az előzőleg kiadott bértömeget. Más a helyzet azonban magával a tőkésosztállyal. A tőkésosztály ui. elvben nem tud annyi (olyan sok) munkást foglalkoztatni, illetve ezáltal annyit bérre kiadni, hogy azt vissza ne kapja a munkások fogyasztása révén egészen az utolsó fillérig, amelyből aztán újra előlegezheti ezeket a béreket. Mindazonáltal nem csak a bérek térülnek meg ily módon maradéktalanul a tőkéseknek a munkások fogyasztása által, hanem a beruházásaik is, illetve saját személyes fogyasztásuk is, hiszen nem csak a munkásosztály vásárol a tőkésosztálytól, hanem a tőkésosztály is magától a tőkésosztálytól veszi a beruházási és fogyasztási javakat. Egyszóval, a tőkésosztály kiadásai az utolsó fillérig megtérülnek a tőkésosztálynak, mint osztálynak, hiszen osztályként való kiadásaik végső soron saját osztályként való bevételeik. Nem tudnak annyit elkölteni, hogy azt meg ne keressék. Sajátos asszimetriával álluk tehát szemben, amit Nicholas Kaldor (1956) frappánsan ekképp fogalmaz meg: "A munkások azt költik el, amit megkerestek, a tőkések azt keresik meg, amit elköltenek". A tőkések a termelés volumenének megválasztásával tehát nem csak arról döntenek, hogy a munkások mennyit keresnek, hanem arról is, hogy maguk mennyit. Azaz, a munkások részéről a tőkéseken áll a keresetük, a tőkések részéről önmagukon (az animal spiritjükön). És amint igény támad a tőkésosztály részéről, hogy beruházzon, vagyis növelje a termelés volumenét, úgy tőkésosztályként meg is fogja keresi azt, amit elköltött. A tőkésosztálynak, mint osztálynak ui. a nagyobb volumenű termelés éppen úgy megtérül, mint a kisebb: ha több munkást foglalkoztatnak, akkor pro tanto nagyobb bértömeg térül meg a munkások nagyobb fogyasztásából, ha növelik a beruházásokat, akkor pro tanto nagyobb lesz a saját maguknak, mint tőkésosztálynak >>megtérített<< bruttó profitjuk. A tőkések tehát úgy vannak a termeléssel: ha nagyobb lábon élsz, nagyobb csizmát kapsz. Elég akarniuk. A munkások viszont csak akkora csizmát hordanak, amekkorát kapnak.
Keynes és Kalecki. A munkások a jövedelmükkel keresletet csinálnak, a tőkések a keresletükkel jövedelmet; a munkások és a maguk jövedelmét. Ám a tőkések kereslete lényegében beruházási kedv, azaz a termelés volumenének megválasztása. Keynesnél és Kaleckinél nem a munkások fogyasztási kereslete növeli a jövedelemszintet, hanem a vállalkozók beruházási kereslete. A fogyasztási kereslet kizárólag csökkenteni tudja a jövedelemszintet, amennyiben az csökken, illetve a fogyasztás növekedése csak annyiban képes növelni a gazdaságban a jövedelemszintet, amennyiben egy rövid visszaesési periódus után helyreáll az eredeti fogyasztási hajlam. Vagyis egy kapacitás-kihasználatlan és alulfoglalkoztatott gazdaság úgy és annyiban >>keresletkorlátos<< általában, amennyiben a tőkéseknek módjukban állna növelni a termelést, ha volna hozzá vállalkozó kedvük. A tőkéseknek ui. módjában áll, legalábbis elvben, akár a >>teljes foglalkoztatásig<< fokozni a termelést, de csakis a tőkéseknek, mert - ismételve az előbb mondottakat - kizárólag a tőkések döntenek a termelés volumene felett. A tőkések pótlólagos beruházási kereslete ugyanakkor nem jövedelemmel, hanem pótlólagosan teremtett vásárlóerővel történik. És amint a pótlólagos vásárlóerő termelő tőkévé váltózik át (mert van szabad termelőkapacitás), tehát létrejön a termelés tényleges bővülése, a foglalkoztatás tényleges növekedése, és ennek következtében eladható új áruk, akkor a pótlólagos fizetőeszközzel támasztott pótlólagos beruházási kereslet valóságos jövedelemmé változik át, és így is térül meg a tőkésosztálynak. E folyamat lényegét Kalecki így ragadja meg: "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön". Makroszinten tehát a termelés bővítése nem egyéb, mint tőkés döntés. Minden pótlólagos beruházás, mint pótlólagos bruttó profit térül meg a tőkésosztálynak: ha a tőkések "a profitot beruházzák, még mielőtt létrejön", akkor e szándékolt beruházás és profit valóságos beruházás és profit lesz, a pótlólagosan foglalkoztatott emberek bére pedig valóságos jövedelem. Mindez az >>özvegyasszony korsójának<< (widow's cruse) logikája.
A tiszta ész kritikája című opuszában Immanuel Kant a következőképpen határozza meg a szabadság fogalmát, idézem: "Ezzel szemben szabadságon - a szó kozmológiai értelmében - azt a képességet értem, mely ö n m a g á t ó l kezd meg valamely állapotot, melynek kauzalitása tehát nem rendelődik alá ismét csak - a természet törvénye alapján - egy másik oknak, hogy az utóbbi az időben meghatározza." (eredeti kiemelés) Hm. A szabadság tehát képesség. Javaslom, gyakoroljuk e képességünket minden nap! Kezdjünk el naponta ö n m a g u n k t ó l valamilyen új állapotot!
Hermann Hesse regénye egy igazi bildungsroman, melyben a hős, Sziddhárta konkrétan megvilágosodik. A mű elején a fiatal Sziddhárta, a szépreményű bráhmánfi életébe csöppenünk. A fiú szép, okos meg többre hivatott, nemesebbre. Tanul, meditál, biflázza a szent szövegeket. Homloka magas és ragyog, egyszóval a szellem embere. Apja büszkén tekinthet rá. És az ifjú ember mohón szomjazza a tudást: a végső nagy-nagy igazságot, az örök lényeget kívánja tudni. Igazi kereső, aki meg akar szabadulni az >>Én<<-től, hogy behatoljon az átmanba. Így aztán samanának áll, azaz szegény, kolduló szerzetesnek. És megtanulja megvetni az érzéki világot, megtanulja a koplalást, megtanulja tűrni a fájdalmat, hideget, meleget, az aszkézis minden csínját-bínját kitanulja. És közben csak meditál és meditál, elmélkedik naphosszat, tanokon méláz, nagy ideákon töpreng. Ámde az >>Én<<-től nem szabadul meg, és persze a nagy-nagy igazságra sem talál rá. Így hát hősünk az évek során lassanként megcsömörlik tudástól, tanoktól, gondolatoktól. Felhagy a samanák életével. Ráébred: a gondolatok üresen kongó termeiben kereste a dolgokon túli nagy egységet, az örök lényeget (vagy inkább Örök Lényeget), és közben semmit nem ismert meg a világból. Nem akar többé már szent lenni. Érdeklődése a sokszínű, tarka-barka érzéki világ felé fordul, amit ezaddig bizalmatlanul, lenézve-lesajnálva, mint változót és lényegtelent (mint afféle csalóka fátylat) tekintett. Elhatározza: ha vigyázó szemeit addig a túlvilágira szegezte, úgy ezentúl csakis az evilágira szegezi. Nem a dolgokon túlira, hanem a dolgokra. A sokfélében kíván tobzódni. Ha létezik igazság, úgy az a pipacs pirosa a maga pőre esetlegességében. Sziddhártának nincs szüksége többé mesterekre, tanokra, elméletekre. Így aztán Sziddhárta fordít egyet élete kerekén: az elvont gondolatokban időző aszketikus lét után bele veti magát a világi életbe. Az erdőből bemegy a városba. És a városban hősünk gazdag kereskedővé lesz, lévén jó eszű, ír-olvas, okosan beszél. Illetve Sziddhárta megismerkedik egy kurtizánnal, Kamalával, akinek szeretőjévé válik, és aki mellett az idő multával kitanulja a testi örömöket plusz a nagyvilági életet. Drága ruhákban jár, illatos vízben mosakszik. Házában gazdagon terülnek ebédre az asztalok. Ámde hősünk mégsem igazi kereskedő. Lelke soha nem merül el a szenvedélyben: a haszonnal szemben közömbös, sikertelenségtől nem fél, veszteség nem aggasztja. A világi életet inkább csak amolyan játéknak tekinti, mert lélekben megmarad aszkétának, aki a kopár öntudat távolából figyeli saját életét, illetve a gyerekesnek tűnő embereket, akiket egyfelől irigyel, hogy oly öntudatlanul tudnak belefeledkezni a vágyaikba és szenvedélyeikbe, és akiket másfelől némiképp meg is vet, le is néz ugyanezért. Mert ha valaki szerzetesként megtanult lemondani, és csaknem kiölt magából minden evilági kísértést, továbbá a szellem embereként túl van már minden tanon, gondolaton, az csak komolytalan és gyerekes vígjátékként vagy épp szomorújátékként tekinthet a világi életre, érdekes színjátékként. Iróniával, távolságtartással, fölényes leereszkedéssel. És Sziddhárta persze éppígy nem igazi szerető. Bár a gyönyörök tudománya immár a kisujjában van, csak éppen nincs senki, akit igazán szeretne. Igazán, azaz a szeretet irraconalitásával, tétova és félszeg nevetségességével, nagyon is emberi együgyűségével. És Sziddhárta újabb felismerésre jut: hogyan is hihette, hogy megszabadulhat az >>Én<<-től, ha folyvást a távolságtartásban élt, előkelő idegenként, ha nem ragadta el soha igazán az öntudatlanság! Sziddhárta szeretne hát emberi lenni, nagyon is emberi, és beleveti magát a szenvedélybe. Dorbézolásba, játékszenvedélybe, fösvénységbe, kapzsiságba, kicsinyes vágyakba, el önmagától, el az öntudattól, a gondolattól, a távolságtartással szemlélt élettől. És bizony ez is remekül megy Sziddhártának: évekig éli a pénzét szóró, elzüllött kereskedő életét. Ámde végül aztán megcsömörlik, megtörik. Hiába élt bölcselő életet, hiába élt aszketikus életet, hiába nagyvilági életet és élvhajhász életet - mégsem érti-érzi az átmant. Sziddhártának minden mindegy. Otthagyja a várost, és szegény révésznek áll, aki naponta viszi át a folyón az embereket. Meghallgatja történeteiket, és bölcsen mosolyog rájuk. Mint egy sokat tapasztalt deresedő hajú férfi. Megleli nyugalmát. (Mennyire utálok történetet mesélni, szent ég.) A folyó lesz mestere, az egyetlen mester, akit még elfogad. Ám egy napon - regényes körülmények között ugye, mert regényről van szó - hozzá kerül egy fiú. A fia, akit Kamala szült Sziddhárta tudta nélkül. Hősünk pedig magához veszi. Ámde minden igyekezete ellenére a fiú nem fogadja el őt. És csak telnek a napok, telnek hetek, hónapok. Sziddhárta pedig kétségbe esik a fiú elutasításán, jóllehet megérti a gyereket, nagyon is. Végtére Sziddhárta egy igazi bölcs. Egy kétségbeesett, tétova, félszeg és nevetséges bölcs. A fiú pedig egy éjszaka megszökik. És Sziddhárta szíve sebet kap. És Sziddhártát, a szellem emberét, az aszkétát, a világfit és élvhajhászt a seb belesodorja az életbe. Feldereng hősünknek az átman, >>Én<<-nel vagy anélkül.
Ezt a címet viseli Gazdag László könyve. A szerző szerint a magyar gazdaság immáron három évtizede folyamatosan az egyensúlytalanság állapotában van, melynek oka kizárólag az elavult makroszerkezet, vagyis a magyar gazdaság túlzottan magas energia-, nyersanyag- és alkatrészigénye. Idehaza ui. elmaradt az - a ’73-as olajválságtól kezdődő - modernizációs átalakulás (korszakváltás), melynek során a fejlett nyugati államok jelentős mértékben leépítették az olcsó nyersanyagon és energián alapuló hagyományos ágazataikat, és amely átalakulás aztán helyet teremtett korszerű, fehérköpenyes, brain-igényes ágazatok létrejöttének. E modernizációs átalakulás elmaradása következtében a hazai ipar évtizedek óta alacsony hozzáadott értékű munkával kapcsolódik be a nemzetközi munkamegosztásba: amolyan olcsó periféria, félgyarmati bedolgozóipar vagyunk. A strukturális egyensúlytalanság, így Gazdag, mindazonáltal fenntartható. Ennek legfőbb eszköze pedig a forintleértékelés, ami lényegében inflációgerjesztés. A forintleértékelésből származó inflációs haszon mindazonáltal csak konzerválja a régi, elavult, rossz hatékonyságú ágazatokat, pusztán felpuhítja a hatékonysági korlátokat. Azaz nem megy végbe modernizáció, a hazai gazdaság erőforrásai beragadnak egy rossz struktúrába. Emellett a régi, rossz hatékonyságú ágazatokat az inflációs profiton túl a direkt állami támogatások is konzerválják, hozzátéve, hogy a politikai elit személyesen is érdekelt a régi, elavult ágazatokban. További gátat jelent a modernizációs folyamatban a termelő tulajdon erős koncentrációja; a hazai cégek sorsáról ui. nem intézményi befektetők, nem sok kisrészvényes dönt, hanem a vállalataikhoz foggal-körömmel ragaszkodó érdekkijáró tulajdonos nagytőkések. A forintleértékelés, az infláció növekedése ugyanakkor növeli a jegybanki alapkamatot, a jegybanki alapkamat növekedése viszont növeli az államkötvények kamatát. Azaz a kamatszolgálat növekszik, a költségvetési hiány megugrik. A költségvetési hiány lefaragására viszont a kormányok időről-időre fiskális megszorító-csomagokat vezetnek be, ami jellemzően a jóléti kiadások csökkentését jelenti. Azaz, a strukturális egyensúlytalanságot a fogyasztás eseti visszafogásával kell mindújra kompenzálni. Gazdag szerint ennek a folyamatnak a tipikus esete a Bokros-csomag, vagy éppen a 2003. június 10-i forintleértékelés, ami végül aztán a Gyurcsány-csomaghoz vezetett. Ennek okán Gazdag elveti azon közkeletű vélekedést, mely szerint a fiskális nadrágszíj-összehúzásokra a túlzott állami jövedelemkiáramlás miatt lenne szükség. A költségvetési hiány növekedését valójában a kamatszolgálat növekedése okozza, amit viszont – az imént mondottak szerint - a forintleértékelés miatti infláció okoz, pontosabban az abból fakadó növekvő hitelkamat. A magyar gazdaság versenyhátrányát tehát, állítja Gazdag, nem a magas bérszínvonal okozza, hanem a versenyképtelen termékek. Nem vagyunk >>tücsöknemzet<<, a magyar bérek valójában elmaradnak a GDP-től, azaz szó sincs valamiféle lakossági >>túlfogyasztásról<<. Miként nincs bérinfláció sem. Mind az első Orbán-kormány jelentős minimálbér emelését, mind a Medgyessy-kormány jelentős közalkalmazotti béremelését követően csökkent az inflációs ráta. A magasabb bérszínvonal tkp. csak jót tenne a gazdaságnak, véli szerzőnk, amennyiben az a hatékonyság javításának, a modernizációnak, a magasabb hozzáadott értékű termelésnek a kényszerét vonná maga után. A magasabb bér egyúttal a humán erőforrásba való befektetés, ami hosszú távon a termelékenység növekedésének legfontosabb meghatározója. Gazdag cáfolja, hogy a magasabb bérszínvonal rontaná a külkereskedelmi mérleget. Az import ui. döntően nem a lakossági fogyasztásból származik, hanem az ipari termelésből, vagyis abból a tényből, hogy a magyar gazdaság a valutaárfolyamokra érzéketlen, merev technológiai importfüggésű >>bedolgozó ipar<<. A fentiek fényében a megoldási javaslat Gazdag szerint tehát a következő. I. A pénzstabilitás megteremtése, ami a hatékonysági korlát megkeményedését jelentené a vállalkozások számára: megszűnne az elavult ágazatok inflációs nyeresége, megindulhatna a schumpeteri >>teremtő pusztítás<<, azaz megindulhatna a modernizációs folyamat, az elavult makroszerkezet tisztulása, a gazdaság erőforrásainak az alacsony hatékonyságú ágazatokból a hatékonyabb, korszerű, a világpiacon versenyképes, magas hozzáadott értékű ágazatokba áramlása. Amíg ui. a fiskális restrikció az elosztásra hat, és csak elodázza a valódi átalakulást, addig a pénzstabilitás a termelés szerkezetére, az egyensúlytalanság valódi okára gyakorol hatást. Az infláció letörése - nem mellesleg - csökkentené az állam kamatterheit, ami hatalmas költségvetési pénzeket szabadítana fel egyéb célokra.
II. A rossz hatékonyságú cégek direkt állami támogatásának megszűntetése, illetve aktív kormányzati politika a gazdaság modernizációjának felgyorsítására. III. A bérszínvonal fokozatos felzárkóztatása, ami a kínálat felől hatékonysági kényszert jelentene a vállalatok számára, a kereslet felől viszont növekvő piacot. 2007-ben itthon az egy főre eső GDP az EU átlagának a 62% volt, míg a reálbér csak 42%. Gazdag szerint a politikának le kell szoknia arról, hogy Magyarországnak az olcsó forinttal, adókedvezményekkel és olcsó munkaerővel kell versenyeznie. Ez a politika ui. csak konzerválja az ország perifériás helyzetét, elodázza a modernizációt, és állandó egyensúlytalanságban tartja a gazdaságot. (Lényegében ugyanezeket a gondolatokat fogalmazza meg a szerző, csak rövidebben, a Bokros-csomag mítosza és a valóság című könyvében.)
Az élethez pénz kell. Következésképp, akinek nincs pénze, az nem is él igazán. Ámde az ember életre van ítélve, ha van pénze, ha nincs. Így aztán rögvest föl is merül a kérdés: hogyan éljen az ember, ha nincs pénze élni? E kérdést boncolgatja Márai Sándor 1933-as A szegények iskolája című kötete, ami egy 160 oldalas keserédes nagyesszé. A mű stílusa szatirikus, ironikus és sziporkázóan humoros. Talán nem követek el túlzott indiszkréciót önmagammal szemben, ha elárulom, hogy olvasás közben több ízben hangos nevetésen kaptam magam. De csak azért, hogy a következő pillanatban kicsit meg is keseredjék a számban. A szatirikus stílus - és ebben legfőbb erénye - lehetőséget teremt nyíltan szólni mindarról, amit bár mindenki tud, de amiről mégis többnyire szemérmesen hallgatni szokás. Márai sem röstelli leírni, hogy a boldogsághoz pénz kell, és így a szegények boldogtalanságra vannak ítélve. Pénz kell a kalandhoz, szerelemhez, szórakozáshoz, utazáshoz, művelődéshez, szépérzékhez, pihenéshez stb., és akinek nincs pénze, az csak legfeljebb imitálhatja mindezeket, vagyis az életet. Kár is ezt szépíteni. Egy csóró férfinak az a sorsa, hogy számolgassa, mibe kerül a randevú. Hazugság lenne tagadni. De Márai kötete hemzseg az olyasfajta szarkasztikus megállapításoktól is, hogy a szegények valójában nagyobb ínyencek, mint a gazdagok, mert míg a szegények az összes pénzüket ételre költik, addig a gazdagok a pénzüknek csak egy részét, vagy hogy a szegények igazi társasági lények, néha hatan is képesek aludni egy szobában. Mindazonáltal Márai legtöbbször hajlamos az abszurdig fokozni az iróniát, minek következtében humora kevésbé halálos. Amikor pl. arról ír, hogy a szegénység az ember természetes létállapota, már-már ontológia szubsztanciája, amit az is megerősít, hogy az állatok is szegények. (A növényekről már nem is szólva.) Vagy hogy a szegények fölöttébb lusták, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy már az ókori fáraóknak is korbáccsal kellett verni a szegényeket, hogy végre dolgozzanak. Megint máskor a humor már-már egészen ártatlan: a nők imádnak vásárolni, ami túltermelési válságok idején kifejezetten hasznos. De a kötetből megtudhatjuk azt is, hogy a franciák főként bort isznak, és ennek köszönhetjük, hogy megajándékozták a világot az emberi jogokkal, hiszen elképzelhetetlen, hogy egy olyan nép, amelyik évszázadokon át csak tejet vagy narancslevet iszik, hasonló teljesítményre legyen képes, mint a francia forradalom. De vissza az eredeti kérdéshez! Hogyan élje túl az ember azt, hogy nincs pénze élni? Hogyan lehet elviselni az élet nélküli életet? A szegény szerezzen be cselédcsengőt, javasolja Márai, és csak akkor csengessen vele, amikor azt kívánja jelezni a cselédnek, hogy most inkább ne jöjjön be, mert épp nem alkalmas. Illetve fohászkodjék sűrűn istenhez. A szegényt többnyire úgyis csak az isten hallgatja végig. Ráadásul még le is tegezheti. Mást úgysem. Egyszóval, a pénztelenséget leginkább gáláns távolságtartással, jókedélyű humorral, iróniával, szarkazmussal vagy épp cinizmussal lehet csak elviselni. Mikor mennyire fáj.
J. M. Coetzee regénye, A barbárokra várva a mindenkori Birodalom természetrajza. A Birodalomé, melynek lényegéhez tartozik az ellenség. Tudniillik nincs Birodalom, ha nincsenek a barbárok, akik az elpusztításával fenyegetnek. A Birodalomnak ui. szüksége van az örökös fenyegetettség érzésre, hogy fennállhasson. A Birodalom határa így mindenkor védvonal. Körös-körbe fallal, mellyel elsáncolja magát. Őrtornyokkal, őrszemekkel. És a Birodalom lényege e fal, ahonnan közvetlenül nézhet farkasszemet a Gonosszal. Ámde a Birodalom, és ez szintén lényege, nem csak a határain túl keresi az ellenséget, hanem a határain innen is. Nincs Birodalom, ha nincsenek az összeesküvők, akik a barbárokkal ellene szövetkeznek. Mert belső falakra is szükség van, és a belső őrszemekre. A Birodalomnak időről időre fel kell mutatnia egy-egy barbárt, egy-egy összeesküvőt, hogy lássék, jogos a félelem. Mert ha a barbárok már a spájzban vannak, akkor néha-néha látni is kell egyet-egyet. És ha mégsem jönnének a barbárok, hát értük kell menni, és ha nincsenek összeesküvők, hát a föld alól is keríteni kell párat. És mennél inkább érzi a Birodalom a maga bukását, annál kétségbeesettebben várja a barbárokat: tudni véli, hogy a falon túl a barbárok már elkezdték egyesíteni csapataikat - természetesen a belső ellenség segédletével. A Polgári Őrség Harmadik Irodája, mert minden birodalomnak van egy ilyenje, pedig lázasan dolgozik: pribékjei lázas buzgalommal kínozzák meg az ártatlanokat, akik állítólag látták a barbárokat, és beszéltek is velük. És a központi Hivatal mindújabb katonákat küld a végekre. Ám ez a paranoia, az ellenség keresése csak fokozza a Birodalom elkerülhetetlen bukását. Mert a Birodalmak elkerülhetetlenül összeomlanak, miközben nem hagynak hátra mást, csak züllést, ahol az ellenséggel szembeni harc nevében fel lehet függeszteni a polgárok jogait, és az elemi civilizációs normákat, és ahol a törvényesség épp csak az első eszköz azok kezében, akik egyébként bármikor készek átlépni a törvényesség határát, ha azzal nem érnek célt. És ha a barbárok végül nem is jönnek el, a barbárság mindenesetre beköszönt. Mert ahol falakat húznak a Gonosz ellen, ott a Gonosz a falakon belül támad. Egyszóval igazi parabola ez a regény az öreg bíróval, a nomád lánnyal, Joll ezredessel és a katonákkal egy távoli Birodalom határmenti településén.
Henri Matisse: Tánc (1909-1910)
