Örökös vád, hogy a kapitalizmus elszemélyteleníti az egyént, és hogy pusztán egyetlen szenvedélyt ismer el, a pénzsóvárságot. Így aztán nehéz elhinnünk, hogy ez a vád egykoron érv volt a kapitalizmus mellett. (Pardon, nem értettem kristálytisztán, megismételné, kérem?)
Nézzük mit ír a filozófus Benedictus Spinoza a XVII. században: "Egy affektust nem fékezhet meg és nem szüntethet meg más, mint egy ellentétes s a fékezendő affektusnál erősebb affektus". A vágyakat más vágyakkal kell kijátszani, szenvedélyt szenvedély csitít. All right. Ámde melyik a legerősebb és legegyetemesebb szenvedély? A válaszért forduljuk egy másik zsenihez, David Humehoz, a XVIII. század nagy gondolkodójához. Idézem: "Egyedül ez a mohó sóvárgás, hogy javakat szerezzünk saját magunknak és legközelebbi barátainknak, egyedül ez az, ami kielégíthetetlen, állandó, egyetemes... Az emberi szellemben, ez egészen bizonyos, nincs olyan hajlam, mely elég erős volna, és egyben kellő irányba hatna ahhoz, hogy ellensúlyozza a nyereségvágyat". Mindazonáltal a nyereségvágy, - lett-légyen bármilyen egyetemes, erőteljes és állhatatos - mégis csak egy szelíd szenvedély. Vagy ahogy a XVIII. századi költő-esszéista, Samuel Johnson mondja: "kevés olyan ártatlan foglalatossága van az embernek, mint a pénzszerzés". Igen, a pénzsóvárság kellően egyetemes, erős és állhatatos szenvedély ahhoz, hogy minden más szeszélyt és kiszámíthatatlan szenvedélyt féken tartson. Nincs is jobb affektus megfékezni egyéb affektusokat! Ráadásul a pénzsóvárság egészen kultúrált dolog. Idézzük csak újra Doktor Johnsont: "bizonyos veszélyes emberi hajlamokat viszonylag ártalmatlan mederbe lehet terelni, ha megvan a lehetőség a pénzkeresésre és magánvagyon szerzésére; ha ezek a hajlamok nem elégülhetnek ki ilyen módon, könnyen kegyetlenkedésben, az egyéni hatalomra és tekintélyre való gátlás nélküli törekvésben, vagy mások fölé emelkedés egyéb formáiban vezetődnek le. Jobb, ha valaki a bankfolyószámláján és nem polgártársain elégíti ki uralkodási vágyát". A pénzsóvárság tehát jó. A pénzsóvárságtól vezérelt világ kiszámítható, állandó és még szegről-végről szelíd is. Akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy a jól felfogott anyagi érdekek szenvedélye által működő társadalom sokkal inkább stabil és humánus, mint a másfajta szeszélyes szenvedélyek és egyéb önkényeskedések által kormányozta világ. Az egyéni anyagi érdekek ui. egyetlen közös érdekhálóba fogják össze az embereket. Tulajdonképpen már a XVII. század végétől szokás volt a pénzszerzés, a kereskedelem douceurjéről beszélni, ami édességet, nyájasságot, az erőszakosság ellentétét jelenti. A pénzsóvár emberek nagyon nyájasak. A XVII. századi francia közgazdászt, Jacques Savaryt idézve: "Az élet minden javainak a cseréje teszi a kereskedelmet, és a kereskedelem az élet minden nyájasságát". A doux commerce, azaz a szelíd kereskedelem első igazán nagyhatású képviselője mindazonáltal Montesquieu báró, aki így ír A törvények szelleméről című opusában (1748): "szinte általános szabály: ott, ahol az erkölcsök szelídek, kereskedelem is van; ahol kereskednek, ott szelídek az erkölcsök". Illetve: "A kereskedés... pallérozza és szelídíti a barbár erkölcsöket, amint mindennap tapasztalhatjuk". 1769-ben William Robertson skót történész hasonlóképpen fogalmaz: "A kereskedelem elkoptatni látszik mindama előítéleteket, amelyek miatt a nemzetek elkülönülnek és egymással ellenségeskednek. Pallérozza és nyájassá teszi az emberek erkölcsét". A gazdagodás vágyának szenvedélye tehát nem csak az egyes egyén szerteágazó szeszélyes szenvedélyeit rendeli maga alá (és zabolázza meg ezáltal), de a különböző egyének egymás közötti szenvedélyeit, mi több, a különböző nemzetek közötti szenvedélyeket is nyájasabb mederbe tereli. Az affektusokat tehát nem lehet megszűntetni, de az egymás ellen feszülő affektusokból akármi is kisülhet, még nyájas és szelíd egyensúly is. Mind az egyén, mind az egyes nemzet, mind a különböző nemzetek szintjén. De van még itten valami Montesquieunél, a súlyok és ellensúlyok egyensúlyának e nagyszerű ismerőjénél: mennél inkább a pénzsóvárság, vagyis a gazdasági érdek kormányozza a világot, annál kisebb az uralkodók hatalma. Mert ha van szeszély, szenvedély és affektus, amit igazán kordában kell tartani, akkor az a fejedelmek, királyok és egyéb uralkodók, magyarán a hatalmasok szeszélye és szenvedélye. Ahogy Montesquieu írja: "minden ember, akinek hatalma van, hajlik arra, hogy azzal visszaéljen; ezt addig teszi, amíg korlátokba nem ütközik". Más szóval, ha van igazi ellensúlya az uralkodói hatalomnak, akkor az a fejlett gazdaság. És mennél fejlettebb a gazdaság, annál inkább kényszerül az uralkodó a saját szeszélyét alávetni a gazdaság működési logikájának, ami - tudjuk - alapvetően szelíd és nyájas. Mondhatni, ha fejlett a gazdaság, akkor egy uralkodó hosszabb távon vagy jól uralkodik, vagy sehogy. Mindennek pedig legtisztább korai megfogalmazója már Sir James Steuart, aki szerint a modern gazdaság rendszere, ez a sokféle egyéni érdekből szőtt érdekháló olyan bonyolult, hogy "az uralkodói hatalom a végsőkig korlátozott, azt önkényesen gyakorolni egyáltalán nem lehet". Avagy némileg nyersebben: "a modern ökonómia...a leghatásosabb eszköz, amit valaha kifundáltak ahhoz, hogy megzabolázza a zsarnokság ostobaságát" (1769). Ám Steuart mást is tud: egy kereskedő államnak tehetős, saját tulajdonnal rendelkező >>középső rendje<< van, ami jelentős ellensúlyt jelent a főrendekkel és a királlyal szemben. Egy szó, mint száz: "Amidőn az állam az ipar révén tartja fenn magát, kevesebb félnivalója van az alattvalónak az uralkodótól. Kormányzásának gépezete egyre bonyolultabbá lesz, és...kezét megköti a politikai ökonómia törvényei, mert ha ezeket áthágja, újabb nehézségekbe ütközik". De nem is ragoznám én ezt tovább, hirtelenében legyen ennyi elég. Talán már ez a néhány idézet is képes felvillant némi magyarázatot arra nézvést, hogy miért is tekintették a pénzsóvárságot kívánatosnak. A XVII.-XVIII. század gondolkodói a módszert illetően Machiavelli követői voltak, aki különbséget tett a "dolgok valódi igazsága" és az olyan képzeletbeli köztársaságok és egyeduralmak között, "amelyek a valóságban soha nem voltak, és amelyekről nem is tudunk". Más szóval, a XVII.-XVIII. század gondolkodói olyannak kívánták látni az embert, amilyen az valójában, és még véletlenül sem kívánták összekeverni az óhajokat a nyers tényekkel. Olyannak szerették volna megismerni az embereket, "ahogyan vannak", és nem olyannak, amilyenek "a valóságban soha nem voltak". Ennek megfelelően e jeles gondolkodók nem is igazán arra voltak kíváncsiak, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a valóságban soha sem létezett embereknek, mintsem inkább arra, hogy milyen társadalmi rend felelne meg a leginkább a >>valódi<< embereknek.  És miután e jeles gondolkodók úgy látták, hogy a >>hús-vér<< embereket leginkább affektusok (indulatok, vágyak és szeszélyes szenvedélyek) irányítják, így arra jutottak, hogy leginkább az a társadalmi berendezkedés felel meg az emberi természetnek, amely képes kiegyensúlyozni ezen affektusokat (szenvedély a szenvedély ellen logikája, a súlyok és ellensúlyok logikája), illetve egy olyan társadalmi berendezkedés, amelyben az anyagi gyarapodás, az anyagi érdek elsődleges szenvedély. És aki a részletekre is kíváncsi (némi fordulattal megspékelve), az olvassa el Albert O. Hirschman könyvét.  

 Eric Fischl: Beach Scene with Pink Hat (2006)

Kérdezi L. Albert Hahn egy '46-os írásának címében (in). A klasszikus közgazdaságtan, így Hahn, erénynek tekinti a megtakarítást, amely egyaránt előnyére van az egyénnek és a közösségnek. Az egyén gondoskodik a jövőjéről, a vállalkozók pedig a termelés fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz jutnak. Mindazonáltal az új beruházási lehetőségek kimerüléséről és a tartós stagnációról szóló elméletek, a >>hatékony kereslet<< intellektuális bűvöletében született oversavings-underinvestment teóriák, folytatja Hahn, a hagyományosan erénynek tekintett megtakarítást bűnné változtatták. Egy olyan >>érett kapitalista társadalomban<<, ahol nem lehet a megtakarításokat profitábilisan beruházni, mondják ezen újkeletű teóriák, a fogyasztás visszafogása válságba sodorja a gazdaságot. A megtakarításnak bűnné, a fogyasztásnak erénnyé változása a gazdaságpolitikát sem hagyta változatlanul. Ha ui. a megtakarítás a társadalom javára van, akkor szerencsésebb, ha az állam nem adóztatja túl a polgárait, és nem kívánja a jelentős megtakarításokkal rendelkező tehetősebbek jövedelmét átcsoportosítani a kevésbé tehetősek javára, a tőkefelhalmozáshoz szükséges hasznot pedig nem vonja el a vállalkozásoktól. Ezzel szemben, ha a megtakarítás bűn, akkor a fogyasztást növelő jövedelemnivellálás, a megtakarítások adókkal való elvonása és állami elköltése, hovatovább az állami túlköltekezés a helyes politika. Ám Hahn szerint a beruházások csökkenéséről távolról sem a megtakarítások tehetnek, legalábbis amennyiben megtakarítás alatt eleve a fogyasztás csökkenését és a beruházások növekedését értjük, hanem éppenséggel a magas adók, illetve a magas bérköltségek (valójában a munkaerő profitabilitásával van baj). Vagyis, ha az állam csökkenteni kívánja a munkanélküliséget, illetve ösztönözni kívánja a gazdaságot, akkor annak az adók csökkentése, illetve az árak és a költségek leginkább szabad alakulásának előmozdítása (pl. harc a nagyvállalatok ármanipulációja ellen) a megfelelő módja, és nem az esztelen deficit spending, és a takarékossággal szembeni propaganda. Mindazonáltal Hahn nem tagadja, hogy az árupiac lefulladhat, amennyiben nagy mennyiségben pénzt vonnak ki a forgalomból. Ám ezt nem a beruházási lehetőségeknek valamiféle kimerülése okozza, hanem a piaci szereplőknek az árak jövőbeni alakulására vonatkozó elbizonytalanodása, illetve a bizalomvesztés a piaci folyamatok rövid távú alakulását illetően. Ez a folyamat nem tekinthető a megtakarítások hagyományos értelemben vett növekedésének sem, hanem valamilyen piaci zavar eredménye. A kormány dolga ilyenkor elsősorban a bizalom erősítése, és a kedélyek megnyugtatása. Hahn ilyen esetekben valójában nem tartja bűnnek az állami intervenciót, sem a kormányzati költekezést, föltéve, hogy az egyszeri rendkívüli beavatkozás marad. Nota bene, Hahn érvei nem túl meggyőzőek.

(Kamaszként szerettem Eddie Vedder hangját, ezt a sokszor száraz és rekedt, még gyakrabban bársonyos és öblös baritont. Még most is megfog kicsit. Ámbár lehet, hogy ez csak nosztalgia. (Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák.)) 

Hegel Marx téved: a jóléti állam szocializmus nem történelmi szükségszerűség. A trendek megváltozhatnak. Legalábbis Mises szerint. 

Tudom ajánlani (ebben a sorrendben):

Stephen Daldry (r.): A felolvasó (The Reader) (2008) (5*)
Kevin Macdonald (r.): Az utolsó skót király (The Last King of Scotland) (2006)
Wim Wenders (r.): Kívül tágasabb (Don't Come Knocking) (2005) (kamuklipp)
Krzysztof Kieslowski (r.): Veronica kettős élete (La double vie de Véronique) (1991)

A mű az '50-es évek végén, a '60-as évek elején játszódik. Jérôme és Sylvie fiatal pár, lassan harminc évesek, párizsiak, közvéleménykutatók, és legfőbb vágyuk, hogy jólétben éljenek. Tágas lakásról ábrándoznak, beépített szekrényekről, cseresznyefa könyvespolcokról, bőrkötésű könyvekről, és bőr fotelekről, bársonyhuzatú kispárnákról, mahagóni keretes tükrökről, kristály hamutartókról, vastag fürdőköpenyekről, díszes mozaik csempékről, hattyúnyakú rézcsapokról, szarunyelű fésűkről, illatszeres üvegcsékről, króm lábasokról, acél evőeszközökről, fonott gyümölcskosarakról, tweed zakókról, selyem ingekről, bőrtalpas cipőkről meg egzotikus nyaralásokról. Jérôme és Sylvie tkp. éjjel-nappal a reklámok és magazinok sugallta sikkes-dizájnos nagypolgári miliőről fantáziál. Kedvenc elfoglaltságuk a kirakatok bámulása. Egyetlen vágyuk a >>megfelelő életszínvonal<<. A boldogság számukra egyet jelent a kényelemmel és a luxussal, a véget nem érő fogyasztással. Jérôme és Sylvie egy 35 négyzetméteres szűk kis lakásban lakik, ahol a falak málladoznak, és ahol szinte örökös a rendetlenség. Munkaidejük kötetlen, nincsenek státuszban, viszont rosszul keresnek, és folyamatos pénzhiánnyal küzdenek. Ellenben rengeteg szabadidejük van mesébe illő tervek szövögetéséhez. Életvitelük leginkább a felnőni nem tudó és akaró egyetemista öregdiákok életére hasonlít. A vágyaik és tényleges anyagi helyzetük közti méretes szakadék pedig inkább passzivitásra, mintsem szorgalomra ösztönzi őket. Egy sajátos dilemmával szembesülnek. Jérôme és Sylvie egyfelől tudja, hogy egy gazdag ország polgára, és az általuk vágyott jólét (bizonyos mértékig) potenciálisan nekik is megadatott: egyszer számukra is eljön a nap, amikor lesz saját házuk (bekeretezett rézkarcokkal a nappaliban), lesz kényelmes kocsijuk, és távoli országokban nyaralhatnak. Másfelől tudják, hogy ehhez be kell rendezkedniük a világba, ami 15-20-25 év munka. Vagyis amire elérnék vágyaikat, addigra nagyrészt már mögöttük lesz az élet, ami így leginkább erőfeszítés lesz csupán, és nem maga a cél. Jérôme és Sylvie valójában a beérkezett emberek kényelmében, a reklámok és magazinok diktálta elegáns tárgyi miliőben kívánnak élni, miközben tudják, hogy a világba való berendezkedés és gyökeret eresztés (fix munka, gyerek stb.) elveszi az életüket. Nem akarnak évtizedeken át üvegfalú irodákban ülni, szamárlétrákon kapaszkodni, és az előléptetésekkor intrikálni. Nincs idejük várni, türelmetlenek. Rögtön ott akarnak lenni a vágyott célnál, amiről úgy vélik, megérdemlik, pusztán azért, mert képesek lennének élvezni. Ugyanakkor Jérôme és Sylvie belátják: nincs igazából választásuk. Nem sokat ér a kötetlen élet, ha közben tapodtat sem jutnak előbbre, és csak a jólétről való folyamatos ábrándozás marad. Mert a dolgok, a világ nem ereszt. Fel kell nőniük, és bele kell vágniuk a valóságba, amiről előre tudják, a vágyaikhoz mérten sivár lesz. Bele kell fogniuk a hosszú útba, aminek már most a végén lennének.

Dal a Földről Vállalatról (Milton Friedman Kórus)

Jean Baudrillard azt állítja, hogy a bennünket körbevevő tárgyak rendszert alkotnak. Pl. egy bizonyos fajta nyakkendő nem csak önmagát jelzi, hanem hallgatólagosan jelzés egy bizonyos fajta ing irányába, miként az ing is hallgatólagosan egy bizonyos fajta öltöny irányába. Az öltöny pedig egy bizonyos fajta cipőt jelez. Persze a cipő is jelzi implicit módon az öltönyt, az inget és a nyakkendőt, miként egy bizonyos fajta karórát vagy éppen egy bizonyos fajta parfümöt is. A karóra meg hallgatólagosan bizonyos fajta mobiltelefon irányába jelez. Az öltöny, a karóra, a mobiltelefon együtt egy bizonyos fajta gépkocsi felé. A kocsi egy bizonyos fajta konyhabútor irányába jelzés. A konyhabútor pedig egy bizonyos fajta ülőgarnitúra irányába utal hallgatólagosan. Az ülőgarnitúra meg egy bizonyos fajta hifi-torony vagy éppen dohányzóasztal irányába. A dohányzóasztal implicit módon egy bizonyos fajta magazint jelez, mégha az egyébként nincs is rajta. A magazin meg bizonyos fajta nyaralást, ami egy bizonyos fajta napszemüveget meg naptejet. De a magazin jelez még bizonyos fajta zenéket, sztárokat, ételeket, italokat, szervezeteket, könyveket, eszméket, eseményeket, fittnesz szalonokat stb. - és persze újabb magazinokat, amelyek meg persze még újabb és újabb zenéket, sztárokat és fittnesz szalonokat stb., stb. Miként pl. egy fittnesz szalon is hallgatólagos jelzés bizonyos fajta sportszermárkák irányába... És így tovább. Szóval jó kis rendszer ez. A dolgok, a tárgyak nem csak önmagukat jelentik, hanem mindegyik egyben implicit jelzés a másik irányába. Hallgatólagosan mindegyik tárgy a másikra utal, a másikra mutat, azt jelzi. Mert a felszín alatt ugyanazt a nyelvet beszélik. Ez a nyelv pedig leginkább egy bizonyos fajta státusz, egy bizonyos fajta életstílus, életforma. Baudrillardnál  az ún. fogyasztói társadalom lényegi meghatározottsága az, hogy a tárgyakat már nem annyira a használati értékük, mintsem inkább a jelzőértékük miatt veszik. Mert az egyes tárgy a tárgyaknak egy egész rendszerét jelzi. Vagyis amikor dolgokat veszünk, akkor tulajdonképpen magukat a jeleket, a jelzőrendszert fogyasztjuk. És eleve arra is irányul a fogyasztásunk. Tehát nem is annyira a tárgy az amit fogyasztunk, hanem maga a státusz, az életstílus, az életforma. Mindazonáltal a kapitalista nagyipar termelése tömegtermelés, azaz funkcionálisan egyforma szériatermékek nagy volumenben történő előállítása. Az ipar ugyanakkor elképesztő módon differenciálja ezeket a termékeket. A differenciálás terepe pedig a tárgyak diszfunkcionális, lényegtelen meghatározottságai, amelyben elburjánzanak. Pl. egy mobiltelefon telefon funkciójára (miként működési elvére, műszaki felépítésére, alkatrészeire stb.) nézve teljesen lényegtelen az előlapjának a színe vagy a burkolat vonalvezetése. Vagy az, hogy 20, netán 120 különböző csengőhang van-e előre beletáplálva. De egy gépkocsi gépkocsi funkciójára nézve is teljességgel lényegtelen meghatározottság az, hogy kárpit vagy bőr ülése van-e, miként az is, hogy 220 km/h vagy 240 km/h a végsebessége. Illetve ezek az attribútumok éppen csak annyira lényegesek, mint mondjuk egy iskolai tolltartó tolltartó funkciójára nézve az, hogy Donald Duck vagy Micky Mouse van-e rányomtatva, ami mentén meg a gyermek tolltartók burjánzanak. Jószerével az összes tárgy a marginális tulajdonságaiban különbözik csak az egyébként funkcionálisan azonos társaitól. Baudrillard meglátása szerint a tárgyaknak ez a fajta elképesztő elburjánzása végső soron az ipar manipulációja, ami a fogyasztó számára a választás illúzióját adja; a választás illúziója viszont az egyéniség illúzióját. A fogyasztói társadalom termékkínálatának bősége, illetve a fogyasztó termékválasztásának szabadsága valójában illúzió, így Baudrillard. Lényegében szériatermékeket fogyasztunk. A tárgyi jelzőrendszer felszín alatti titkos (vagy nem is annyira titkos) nyelvének terepe tulajdonképpen a tárgyak diszfunkciónális, lényegtelen, marginális meghatározottságaira korlátozódik. Ezért sokasodnak a szériatermékek diszfunkciónális tulajdonságai. Na de mást is jelent mindez! Pl. azt, hogy mi emberek, a fogyasztók, magunk is szintén csak szériatermékek vagyunk, és sokféleségünk illúzió. Merthogy funkciónálisan egyformák vagyunk, uniformok: ugyanazok a jó alattvalók, ugyanazok a szabvány hangyák, jó bérnapszámosok és adófizetők. A személyiség illúzió: a lényeget tekintve szabványdarabok vagyunk. Emberként való különbségeink diszfunkciónális, marginális, lényegtelen különbségek: tárgyaink diszfunkciónális, lényegtelen, marginális különbségei. Más szóval, személyiségünk különbségét tárgyaink marginális különbségeiben tartjuk fenn. A bútorkárpit mintájában és a mobiltelefon csengőhangjában. A látszatkülönbségben, a látszás különbségében.

Jelenetek egy diktatúra életéből. Akár ezt a címet is viselhetné a tavalyi év Nobel-díjas írónőjének, Herta Müllernek A róka volt a vadász című regénye. A mű a Ceauşescu-rezsim embertelen hétköznapjait tárja elénk. A szocialista diktatúra igénytelenségét, koszát és bűzét. A szürke panelházakat, a vécékagyló sötét vizében úszó átázott cigarettacsikkeket. A sörösdobozból készült ceruzatartót, az ócska zseblámpát és megvarrt hálós szatyrot. Az áramkimaradásba belehalt kórházi betegeket. A tönkretett, boldogtalan életeket. A gyárkapukon sebtében kilopott kacatokat, és a gyárak raktári zugaiban sebtében felcsinált nőket. Meg a hányadékot felevő macskát. A beatzenekar koncertjére rátörő gumibotos, kutyás rendőröket, a lakásokat átkutató titkosszolgákat. És a nem titkos szolgákat. A folyón át disszidálni akarók úszó hulláit. A lövéseket, amelyek halkan szólnak, mint egy ág reccsenése, de mégsem olyanok. A félelmet, a kilátástalanságot és halált. A diktátor csillogó hajtincsét. Mert ami csillog, az lát. És a sorsok belesüllyednek a jegenyfák árnyékába, a szétköpködött szotyolahéjak sötétjébe, a lepusztuló környezet hátterébe. Hínárként burjánzik a szöveg, és egyre csak tekeredik fel az ember torkához. De nem lehet ezt elmesélni. El kell olvasni.

Magala Ronnie: First Electroacoustic Piece

David Hume az 1777-es >>A közhitelről<< című esszéjében azt írja, hogy a miniszterek számára szerfelett csábító, hogy hivatali idejük alatt anélkül tegyenek valami nagyot, hogy közben adókkal terhelnék túl a népet. Más szóval, nagy a kísértés a hitelekből történő népboldogításra. Ellentétben az ókor bölcs uralkodóival, akik előreláton kincset és aranyat halmoztak fel pl. jövőbeni háborúkra, Hume szerint a mai politikusok már-már megszokásból zálogosítják el az állami jövedelmeket, bízva abban, hogy az utódok majd zokszó nélkül teljesítik az elődeik által vállalt kötelezettségeket. Ergo az államadósság manapság folyamatosan ott kísért, mert ha adva van a lehetőség a hitelfelvételre, akkor az állam vezetői előbb-utóbb élni is fognak vele. Így Hume szerint felhatalmazni egy államférfit, hogy váltókat írhasson alá az utókor terhére egyenesen olyan, mintha egy tékozló fiúnak engedték volna meg, hogy London minden bankházában hitelszámlát nyisson. Márpedig az államadósság kártékony. És Hume említ is párat e kártékony következmények közül: az államadósság az adók növekedését vonja maga után; az államkötvények forgalmi eszközként is funkcionálnak, így az aranyat és az ezüstöt kiszorítják a kiskereskedelem területére, ami aztán áremelkedést okoz a létfenntartási cikkeknél; az államkötvények jelentős része külföldiek kezén van, ami csökkenti az ország szuverenitását; az államkötvényeket leginkább tehetős emberek birtokolják, akik járadékokból élnek, így az államadósság ösztönzi a hasztalan, léha életmódot stb. Mindazonáltal Hume szerint a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy a növekvő államadósság, a vele járó növekvő adók által, egyre nagyobb arányban csoportosít át jövedelmet a társadalmon belül a kötvénytulajdonosok részére. Ámde az ilyesfajta vagyon nem ad igazi nemességet, és csak ritkán öröklődik több generáción át, így szétzilálja a hagyományos társadalmi rendet, aminek aztán persze beláthatatlan politikai következményei vannak stb.

Az elmúlt időszakban megnéztem egy-két filmet. A következő hetet ajánlom (sorrend nélkül):

1. Sidney Lumet (r.): Kánikulai délután (Dog Day Afternoon) (1975)
2. Ken Loach (r.): Szabad világ (It's a Free World...) (2007)
3. Steven Soderbergh (r.): Az informátor! (The Informant!) (2009)
4. Bryan Singer (r.): Walkűr (Valkyrie) (2008)
5. Stephen Frears (r.): Gyönyörű mocsokságok (Dirty Pretty Things) (2002)
6. Edward Zwick (r.): Véres gyémánt (Blood Diamond) (2006)
7. Mike Nichols (r.): Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War) (2007)

A keynesiánusok kedvenc tézise, hogy a pénzkínálat (és/vagy hitelkínálat) növekedése mindaddig nem okoz növekvő béreket és áremelkedést, amíg nincs teljes foglalkoztatottság, illetve amíg kihasználatlan termelőkapacitások vannak a gazdaságban. (Mitöbb, a munkanélküliség és a kihasználatlan kapacitások egyetlen valódi oka az >>elégtelen vásárlóerő<<.) Henry Hazlitt szerint ugyanakkor ez a vélekedés két ponton is téved. I. Nincs munkanélküliség vagy kihasználatlan termelőkapacitás általában; a kihasználatlan kapacitások nagysága (beleértve a munkanélküliséget is) szakmánként, ágazatonként, régiónként stb. eltérő. Tulajdonképpen minden üzemben más és más. Így az általános keresletnövekedés hamar szűk keresztmetszeteket hoz létre a gazdaság számos helyén; a >>teljes kapacitást<< ui. mindig a legszűkösebb tényező (nyersanyag, kiegészítő eszköz, speciális munkaerő stb.) határozza meg. A szűk keresztmetszetek megjelenése viszont áremelkedéshez vezet, ami aztán további áremelkedést idéz elő (elsőként a szűk keresztmetszetek vonalán). II. Még ha egyenletesen oszlana is meg a munkanélküliség és a kapacitásfelesleg a gazdaságban, az élelmes vállalkozók és fogyasztók nem várnák meg, amíg hiány alakul ki, hanem látva a fejleményeket még inkább előrehoznák a vásárlásaikat, ami a tényleges hiány megjelenése előtt már felvinné az árakat. (A cikk ebben a kötetben is olvasható.)   

George Frideric Handel: D-dúr hegedű szonáta (HWV 371): Affettuoso

(Arthur Grumiaux/Robert Veyron-Lacroix)

Isaiah Berlin A nacionalizmus (Valaha elhanyagolták, ma hatalmas úr) című esszéjében (in) a nacionalizmus fellángolásának okát alapvetően a sebzett kollektív érzésvilágban látja; vagyis a nacionalizmus a társadalom válasza a rajta esett vélt vagy valós sérelmekre. Más szóval, a nacionalizmus lényegileg sérelempolitika. Persze a sérelem sokféle lehet: a lenézettség és mellőzöttség érzésétől a tényleges elnyomásig és megaláztatásig. Ugyanakkor Berlin szerint a sebzettség érzése még önmagában nem elégséges. A történelem során ui. sokszor mellőztek vagy éppenséggel igáztak le népeket, és erre nem feltétlenül nacionalizmus volt a válasz. Kell még, hogy legyen az adott közösségben egy olyan elit (döntően egy érzékeny, leginkább értelmiségi elit), amely hordoz magában valamiféle ideális (sokszor mitikus érzelmekkel is vegyülő) képet a születőben lévő új nemzetről, a közösség megújuló nagyszerű életéről, és amely elit képes öntudatosan artikulálni a sérelmeket és vágyakat, és ezáltal befolyásolni a közvéleményt. A nacionalizmus így lényegében az a kovász, amivel a sértett elit a megsebzett osztályok sokféle indulatát összefogja a >>nemzeti akaratba<<. Mindazonáltal lényeges, hogy a nacionalizmusban e >>nemzeti akarat<< romantikus formában jelenik meg, vagyis úgy, mint az eleven nemzet saját önfejlődéséből fakadó immanens fejlődési iránya, ami így afféle történelmi imperatívusz is: a kibontakozóban lévő megújulás, az új nemzeti élet organikus törvénye, amit mindenkinek előmozdítani, illetve hűséggel szolgálnia kell. Feltéve persze, hogy jó hazafi. Valójában a hangadó nacionalista elit maga is úgy tünteti föl magát, mint ennek az organikusnak felfogott nemzeti életnek, illetve az abban formálódó nemzeti akaratnak a megszólaltatója. Az elit, amelyik érti a >>nemzet akaratát<<, a haza hívószavát, az idő parancsát (meg a hasonlókat). Vagyis a >>nemzeti akaratot<< olyan történelmi szükségszerűséggel ható erőként tünteti föl, mint ami az egyetlen egységes erőként állítható szembe minden rosszal, a vélt vagy valós sérelem okával. Az elnyomó hatalmakkal, az idegenekkel, a hazaárulókkal szemben, az ’okoskodók, ökonomisták és számítók’ (Burke) ellen.

Avagy Robert Skidelsky felmondja a leckét.

Az antik görög mitológia szerint a halott emberek lelkei alászállnak a holtak birodalmába, a Hádészba, ahol isznak a Léthe folyó vizéből, és ettől aztán elfelejtik elmúlt életüket. Így amikor a lélek újjászületik egy másik emberben, az már nem emlékszik semmire. A Léthe a felejtés folyója. A görög nyelvben az >>igazság<< szót alétheianak mondják. A-létheia, vagyis a felejtés megszűnése (az a-, an- fosztóképző). Platón szerint a megismerés tulajdonképpen >>visszaemlékezés<<. A görögben: anamnészisz. An-amnészisz, vagyis az amnéziásság megszűnése. A megismerés tehát az amnéziásság megszűnése, ami egyúttal az igazság állapota. Jó, de miféle amnéziáról van szó? Hérakleitosz, az efeszoszi bölcs egy töredéke szerint az emberek alvókként beszélnek és cselekszenek. Mondhatni, az emberek nappal is olyanok, mintha álmodnának; úgy járnak-kelnek a hétköznapok során, úgy beszélnek és cselekszenek, mint a holdkórosak; vakegérként pörgetik a hétköznapok mókuskerekét; látnak, de mégsem, hallanak, de mégsem. Ahogy a holdkóros is átlépi az eléje kerülő akadályt, ámde igazából mégsem látja. Tudja is, hogy merre jár, meg nem is; tudja is, hogy mit tesz, de mégsem. És a számolatlanul pergő hétköznapoknak ez a titokzatos holdkórossága egyfajta amnézia. Mintha a mókuskerékként pergő napok során az ember valamiről elfelejtkezne, mintha feledésben lenne valami fontos felől. És ha a feledés megszűnése az >>igazság<<, akkor a mindennapok e holdkóros amnéziája maga a nem-igazság. Egyszóval, a hétköznapok monoton pergésében az ember, mint valami tetszhalott, a felejtés állapotában van, a nem-igazságban. De mit is felejt ez a felejtés? A válasz tkp. egyszerű. Aki holdkóros, vagy aki álmodik, az nincs magánál. Vagyis ez az amnézia az ember önmaga felejtése. Az ember valójában önmagáról felejtkezik el a mindennapok taposómalmában. Azaz, a mindennapok monotóniájában az ember lassanként szem elől téveszti önmagát, és ezáltal az igazság állapotából átzuhan a nem-igazság felejtő állapotába. De aki nincs magánál, az szükségképpen magán kívül van, vagyis a nem-igazságban; a nem igazi életben; az önmagán kívüli létben, ami a halál. És mint a tetszhalott holdkóros, jelen is van, meg nincs is jelen; tudja is, hogy hol jár, meg nem is; tudja is, hogy mit akar, de mégsem. Szóval, hiába is lát, mégis vak, hiába is hall, süket. Jóllehet átlépi az eléje kerülő dolgokat, de igazából mégsem fogja fel, hogy azok ott vannak. Mert a hétköznapok ilyenek. Ámde tudjuk, Platón szerint a megismerés >>visszaemlékezés<<. És mint ilyen nem valamiféle új igazság megszerzése, hanem visszatérés a nem-igazságból az igazságba, tehát anamnészisz. Más szóval, a megismerés nem valamilyen egyedi ismeret elsajátítása, hanem felébredés abból az amnéziából, ami mindaddig meggátolta, hogy meglássuk azt, ami valójában mindig is ott volt az orrunk előtt. A megismerés egyáltalán nem valami újnak az elsajátítása, hanem a szem kinyílása. A szem rányílik arra, ami előtte van. Más szóval, a megismerő nem attól más, mint a holdkóros, mintha valami mást látna, hanem attól, mert másképpen lát. Egyáltalán lát. Mert a holdkórosnak is ott van az egész csodálatos nagyvilág az orra előtt, csak éppenséggel nem veszi észre. Mert megy csak, mint a vakegér. Azaz, a megismerés eredendően nem valaminek a tudása, hanem az álom kidörzsölése a szemből; és éppen így az igazság sem valaminek a tudása, hanem maga az az éberség, mint állapot, ami eredendően lehetővé teszi, hogy a világot önmagában megpillantsuk, és ne csak vakon botorkáljunk benne, mint holmi holdkóros. Az ismeretekhez vezető első lépés tehát alapvetően egy egzisztenciális fordulat. Az embernek mindenek előtt ki kell lépnie a hétköznapok önmagát felejtő tetszhalott nem-igazságából, és nem-igaz életéből ahhoz, hogy egyáltalán megnyíljon a szeme a tulajdonképpeni látásra, tehát arra a látásra, ami a világot önmagában is képes észrevenni, és nem csak úgy, mint a mindennapi élet semmit sem látó, mert semmit észre nem vevő látása. A holdkóros valójában azért van a világon kívül, mert önmagán kívül van, ergo az embernek először vissza kell térnie önmagához, hogy egyáltalán értőn a világ felé fordulhasson. Ezért lehet a >>megismerés<< és az >>igazság<< lényegében egy egzisztenciális fenomén, i. e. anamnészisz. Mert az anamnészisz, tehát a felejtésből való visszatérés minden értő megismerés alapvető feltétele. És Platón híres Barlang-hasonlata valójában ennek az eredendő egzisztenciális átfordulásnak a leírása. 

Besötétítettem, és valami olyasmit csinálok, amit előtte még sosem: igen, hangoskönyvet hallgatok. Furcsa is. Utoljára anyám olvasott fel nekem.

Krugman: még pénzt!

A magántulajdon az egyénnek a dologhoz való viszonyát jelenti: a dolog birtoklásához és használatához való jogot, a dologból folyó hasznokhoz való jogot, illetve a dologról való rendelkezési jogot. Aki magántulajdonosként birtokol egy dolgot, annak hatalma van a dolog felett, amely dolog egyúttal idegen hatalomként jelenik meg mindenki másnak. A magántulajdonlás lényegében mások kizárásának joga a dolog feletti hatalomból. És ez természetesen vonatkozik a termelőeszközök magántulajdonlására is. Sőt, leginkább arra. A termelőeszköz tulajdonosának joga van birtokolni a termelőeszközt, illetve rendelkezni vele (pl. meghatározni, hogy mit termeljenek rajta), valamint joga van a termelőeszközből folyó hasznokhoz. Ez másfelől azt jelenti, hogy termelőeszköz tulajdonosának joga van mindenki mást kizárni a termelőeszköz fölötti rendelkezésből, illetve az abból fakadó hasznokból. És mert a termelőeszközön termelőmunkát végeznek, így a termelőeszköz tulajdonosának egyben hatalma van e munkafolyamat, valamint a munkafolyamat terméke fölött is. Vagyis amennyiben a termelőeszközön olyasvalaki végez munkát, aki maga nem tulajdonosa a termelőeszköznek, úgy ennek a nem tulajdonos munkásnak a termelőeszköz csak mint vele szembenálló idegen hatalom jelenik meg, amely idegen hatalom tehát egyfelől rendelkezik munkájával a munkafolyamatban, másfelől rendelkezik munkájának termékével is. Vagyis a termelőeszköz tulajdonjoga a tulajdonos részéről idegen munka feletti rendelkezési jogot, míg a nem tulajdonos munkás részéről munkájának idegen hatalom alá vetettségét jelenti. Ezért nevezi a fiatal Marx a magántulajdont >>elidegenült munkának<<. Vagyis a magántulajdon, mint idegen munka elsajátításának hatalma, tőke, és mint a munkának idegen hatalom alá vetettsége, bérmunka. Azaz, mondja Marx, bérmunka és tőke csak ugyanannak két oldala - a magántulajdonnak. De miként is állunk a nyers kommunizmussal? A nyers kommunizmus minden termelőeszközt állami tulajdonba vesz, és ezáltal a dolog fölötti hatalom is az államra száll. Immáron kizárólag az állam rendelkezik a munkafolyamat (a termelés meghatározása) és a munka terméke (elosztása) fölött. Ámde vegyük észre: ez a hatalomgyakorlás éppen úgy a magántulajdon alapján áll, mint megelőzően, csak éppen az állam lett az egyedüli tulajdonos; az állam gyakorolja a tulajdonjogokat. A nem tulajdonos munkás számára a termelőeszköz továbbra is mint idegen hatalom jelenik meg, aminek alávetett, és ami fölött nem dönt; továbbra is egy idegen hatalom rendelkezik a munkája fölött a munkafolyamatban, illetve rendelkezik munkájának termékével. Csak ez az idegen hatalom mostanra az egyetemes magántulajdonos, az állam. A magántulajdon, mint >>elidegenült munka<< egyáltalán nem szűnik meg a nyers kommunizmusban. Ellenkezőleg, totálissá válik. Az állam mint az idegen munka fölötti rendelkezés immáron kizárólagos jogosultja valójában az egyetemes tőkés, míg mindenki más az államnak alávetett tulajdonnélküli bérmunkás. Vagyis: ha a magántulajdon prostituálja a munkát, akkor a nyers kommunizmus csak ennek a prostitúciónak a totálissá válása. Ergo a nyers kommunizmus tkp. úgy kívánja megszüntetni az egyén tulajdonnélküliségből fakadó kiszolgáltatottságát, hogy mindenkit egyformán tulajdonnélkülivé tesz, illetve mindenkit az egyedüli tulajdonos államnak szolgáltat ki, vagyis úgy teremti meg a munka közösségét, hogy mindenkit egyformán bérmunkássá tesz, azaz az állam hűséges bérrabszolgájává. A nyers kommunizmus valójában nem a magántulajdon megszűnése, hanem a diadala.       

Raghuram Rajan szerint az USA-ban a jövedelemkülönbségek oka döntően a rossz oktatási rendszerben keresendő: az alsó- és középosztályok munkavállalóinak tudása/képessége nem felel meg a technikai fejlődés támasztotta igényeknek, így bérük stagnál, miközben a magasan kvalifikált munkavállalók bére folyamatosan növekszik. A probléma orvoslása, azaz az iskolarendszer megváltoztatása ugyanakkor nem egyszerű feladat, a változások kedvező hatása pedig csak hosszú évek multával jelentkezik. A politikusok ugyanakkor holnap akarnak választást nyerni, és nem tíz év múlva. Meg aztán a politikusok szeretik a könnyebb megoldásokat, így azt is némi megkönnyebbülő megelégedéssel veszik tudomásul, ha a stagnáló jövedelmű alsó- és középosztályba tartozó háztartások pl. olcsó hitelekkel próbálják fenntartani a fogyasztásukat. Ráadásul a saját lakáshoz jutás amolyan amerikai álomnak számít az alsó- és középosztálybeli rétegek számára, melynek előmozdításában egyfajta politikai konszenzus is fennáll: a demokraták hagyományosan szívesen látják az alacsonyabb jövedelműek életszínvonalának, fogyasztásának, vagyoni helyzetének javulását, és a republikánusok is jó szemmel nézik, ha a szegényebb rétegek saját tulajdonnal rendelkező öntudatos polgárokká válnak, ami a politikai orientációjukat is inkább a jobboldal felé viszi. Mindazonáltal az államilag támogatott olcsó hitelekből fenntartott fogyasztás csak a probléma elnapolását jelenti. Rajan szerint ui. az alsó- és középosztályoknak nem olcsó hitelekre van szükségük, hanem versenyképes tudásra.

UPDATE! A cikket közben hozta a vg.hu.

Fontos kérdést vet fel Kornai professzor Marx egy kelet-európai értelmiségi szemével című írásában: nevezetesen, hogy az ún. létező szocializmus valóban azt valósította-e meg, amit Marx kommunizmusnak gondolt. A marxisták természetesen heveny tagadják, hogy ez így lett volna, mondván: a totális pártállami diktatúra rendőrbotokkal és fegyverszuronyokkal (helyenként külső katonai megszállok által is) fenntartott oligarchikus parancsuralmi rendszere nem kommunizmus. Mindazonáltal Kornai szerint az ún. létező szocializmus valójában mégis csak azt valósította meg, amit Karl Marx akart: I. lényegében megszűntette a termelőeszközök magántulajdonlását, azaz minden gyárat, gépet és üzletet államosított, II. a termelés piaci koordinációját gyakorlatilag teljesen felváltotta a centralizált, bürokratikus tervgazdaság. Azaz, az ún. létező szocializmus nem holmi eltorzult megvalósulása volt a marxi álomnak, hanem maga volt a marxi álom; avagy a létező szocializmust nem a diktatórikus hajlamú, különös anyagból gyúrt csúnya bácsik rontották el, hanem a szocializmus magától ilyen defektes. Ámde, hadd védjem akkor egy kicsit Marxot! Ui. létezik a fiatal Marxnak egy híres írása, címe: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Ebben a művében Marx azt írja, hogy a 'nyers és gondolatnélküli kommunizmus' a magántulajdont csak mint dologi tulajdont ragadja meg, azaz a közvetlen fizikai birtoklást tekinti a magántulajdon lényegének. És ennek okán e nyers és gondolatnélküli kommunizmus a magántulajdon megszűntetését pusztán a dolgok elkobzásával kívánja elérni. Ergo, vélekedik Marx, ez a nyers kommunizmus, bár a magántulajdon fogalmát megragadja, de a lényegét nem. A termelőeszközök államosítása ui. önmagában nem szüneti meg az egyénnek a dolgokhoz, mint magántulajdonhoz való viszonyát, pusztán az államot teszi meg minden dolog magántulajdonosává, avagy nyers birtokosává. Ennek okán a munkának a magántulajdon fennhatósága alá vetettsége sem szűnik meg, hanem éppenséggel minden munka egységesen alávettetik az állami tulajdonnak. Más szóval, a munka nem szűnik meg bérmunkának lenni, hanem éppenséggel mindenki az állam bérmunkása lesz. Azaz, a magántulajdon viszonya marad a közösség lényegi viszonya a dolgok és a termelés világához, csak éppen a polgári magántulajdon helyére az állami magántulajdon lép. Az államosítással és a tervgazdasággal tehát a magántulajdon igazi lényege, mint az önmagától elidegenült munka nem szűnik meg. Hovatovább, e nyers kommunizmus a magántulajdon legmagasabb fokú kiterjesztése, amikoris a  tőke-munka viszony totálissá válik: egyfelől a közösség minden tagja, mint az állam bérmunkása alávettetik az állami tulajdonnak, másfelől a magántulajdonos állam, mint az egyetlen tőkés, legfőbb termelésirányítóként úgy parancsol közvetlenül az egész gazdaságban, mint ahogy egyébként a sok kis tőkés teszi a maga üzemében. Vagy ahogy Marx fogalmaz, idézem: 'A viszonynak mindkét oldala egy elképzelt általánosságba van felemelve: a munka mint az a meghatározás, amelybe mindenki bele van helyezve, a tőke mint a közösség elismert általánossága és hatalma.' (eredeti kiemelés). Marx szemléletes hasonlatával élve, a nyers kommunizmus kb. úgy szünteti meg a magántulajdont, mint ahogy a nyers nőközösség a házasságot. Újra idézem Marxot: 'Mint ahogy a nő a házasságból az általános prostitúcióba, úgy a gazdagságnak, azaz az ember tárgyi lényegének egész világa a magántulajdonossal való exkluzív házasság viszonyából a közösséggel való egyetemes prostitúció viszonyába lép. Ez a kommunizmus - amennyiben mindenütt tagadja az ember személyiségét - éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely ez a tagadás.' (eredeti kiemelés). És valóban, a nyers kommunizmus gumibotokkal és puskaszuronyokkal parancsolja az egyént a teljhatalmú magántulajdonos tőkés, az állam fennhatósága alá; a nyers kommunizmusban mindenki veszélyes munkakerülő, aki megpróbálja magát kivonni a bérmunka totális uralma alól. Vagyis: ha a bérmunka kizsákmányolja, elnyomja és prostituálja az egyént, akkor a nyers kommunizmus totálisan kizsákmányolja és prostituálja. (Most írjam azt, hogy a nyers kommunizmus az állammonopolista kapitalizmus legmagasabb foka?) Marx üzeni Kornainak 1844-ből: 'Hogy a magántulajdonnak ez a megszűnése (a létező szocializmusban - én) mennyire nem valóságos elsajátítás, azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának tagadása, a szegény és szükségletnélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja' (eredeti kiemelés). Láthatóvá vált: a termelőeszközök állami kisajátítása és a tervgazdaság bevezetése nem kommunizmus, hanem a 'művelődés és a civilizáció egész világának tagadása'. Még Marx szerint is.

(Update! Az okoskodás itt folytatódik.)

The Beatles: With A Little Help From My Friends

A módszertani individualizmus értelmében nincs olyan, hogy a gazdaság általában. A gazdaság maga nem fogyaszt, és nem takarít meg, nem ruház be. Nem növekszik, és nem csökken. Mert nincs. Nincs valamiféle önmagában vett makrogazdaság, hanem csak az egyes gazdasági szereplők vannak. Azok fogyasztanak, takarítanak meg és ruháznak be: ez ennyit, az meg annyit. (A módszertani individualizmus alapvető állítása pediglen az, hogy a gazdasági eseményeket nem lehet más módon értelmezni, csak mint az egyes szereplők sokféle tevékenységének egymásra hatásából kialakuló eredményt.) És Rothbard döntően e módszertani megfontolást szem előtt tartva támadja a keynesiánus elméletet egy '47-es zsengéjében, a Spotlight on Keynesian Economics című cikkben. A keynesiánus makrogazdasági modell ugyanis, így Rothbard, konstans függvénykapcsolatot feltételez az olyan aggregátumok között, mint pl. a jövedelem és a fogyasztás, vagy épp konstansnak (mai szóval, autonómnak) veszi a beruházás nagyságát. Ámde tudjuk: a gazdaság maga még csak lehetne állhatatos, ha volna olyan, hogy a gazdaság maga, de nincs. Nincs olyan, hogy a gazdaság fogyasztása vagy beruházása. Olyan van, hogy az egyik család spórol, a másik család meg orrvérzésig költ. Az egyik vállalkozás nyereséges, és beruház, a másik vállalkozás meg éppen csődbe megy. Az egyik szépnek látja a jövőt, a másik meg nem. Az egyik el van adósodva, a másiknak meg tartoznak. Satöbbi. És mindezt számtalan szüntelenül változó tényező alakítja: az egyes ágazatok konjunkturális helyzetétől a jövedelem-eloszláson át az egyes gazdasági szereplők éppen aktuális készpénztartalékáig. Más szóval, problematikus bármiféle konstans összefüggést feltételezni a nemzeti jövedelem és a fogyasztás között, vagy épp állandónak tekinteni a beruházások nagyságát. Még rövidtávon, az egyensúlyi alkalmazkodási folyamat idejére is. Rothbard szerint ui. nehéz elképzelni, hogy pl. ne változzék a fogyasztás (aránya, összetétele stb.) az alatt az idő alatt, amíg mondjuk a megnövekedett autonóm beruházások hatására a gazdaság (mint olyan, ugyebár) méltóztatik addig multiplikálódni, amíg a megtakarítások nagysága egyenlő lesz újra az autonóm beruházások e megnövekedett nagyságával, miközben persze ezen autonóm beruházások nagysága sem változik a továbbiakban már egy jottányival sem, jóllehet a nemzeti jövedelem a multiplikációs igazodási folyamat során heveny növekszik. De félretéve Rothbard kritikáját (illetve e kritika jogosságának a kérdését), érdemes ugyanakkor megemlíteni, hogy a The Model of an Expanding Economy című 1952-es tanulmányában, a Keynesnél is keynesiánusabb Joan Robinson lényegében egy, a Rothbardéval teljesen azonos elvi-módszertani alapállásból támadja a matematikai formulákkal operáló növekedési modelleket. Robinson asszony szerint ui. a gazdaság nem precíziós óra, hogy a matematikai formulák koefficienseinek engedelmeskedve zökkenőmentesen működjék. Mert a gazdaság ennél némileg bonyolultabb: a konkrét történeti és földrajzi körülmények változása, a fogyasztási és megtakarítási szokások változása, a vállalkozók várakozásainak az ingadozása, vagy éppen a nem várt pillanatnyi események (amelyek mindig sokkal nagyobb hatással vannak a beruházási döntésekre, mint a trendek, legyenek azok egyébként bármilyen masszívak) stb., stb. szinte teljesen kizárják, hogy a gazdaság valamiféle előre kiszámolt pályán mozogjon.