Murray N. Rothbard Az állam anatómiája (1974) (nem kell regisztráció)
Fordította: Táborszki Bálint

Tegnap este. A Vízkereszt nagyon ott volt. Csankó Zoltán Malvoliója külön dicséret.

***

Ma reggel. Felteszem a ’81-es Friday Night in San Francisco lemezt. Egy igazi klasszikus a népszerű fajtából. És nem véletlenül: szenzációs. Gyakrabban kellene hallgatnom. (A youtubeon is fenn van, és ami azt illeti, jobban szól, mint a CD.)

***

Freud. A bedtime story for adults. +18

***

Nem leszünk Kalifátus! Kisokos a politikai iszlámról kafíroknak. Figyelem, politikailag inkorrekt!

Évtizednyi késéssel ugyan, de elolvastam Joseph Stiglitz 2002-es A globalizáció és visszásságai című sikerkönyvét. És ha jól értem a dolgot, Stiglitz legfőbb vádja a Nemzetközi Valutaalappal szemben annak dogmatizmusa. A washingtoni konszenzus valójában Latin-Amerika ’80-as évekbeli adósságválságának (Mexikó, Brazília, Argentína, Chile) tapasztalatából született, és e régió problémáit kívánta orvosolni. (És még csak azt sem lehet mondani, hogy teljesen inadekvát módon: nyilván van némi logika olyan országoktól fiskális fegyelmet és pénzstabilitást követelni, amelyek egyébként hajlamosak pénznyomtatással finanszírozni az államadósságot, miként nem teljesen ördögtől való pl. az export diverzifikálása érdekében exportorientált termelést szorgalmazni olyan országok esetében, amely országok exportját túlnyomórészt egyetlen termék (olaj, cukor, kávé) adja, aminek világpiaci ára ráadásul erősen volatilis, így részükre egy fizetésimérleg-válság szinte kódolva van. De a magas importkvóták csökkentése sem föltétlenül halálos bűn, amennyiben a piacvédelem nem a belföldi cégek megerősödését szolgálja, sokkal inkább azok elkényelmesedését. (Nota bene a latin-amerikai adósságválságokról Bozzai Rita írt még ’89-ben egy egészen jó könyvet. Tudtuk pl. hogy Peru külföldi turisták vendégül látásával akarta adósságának egy részét törleszteni?!).) Stiglitz problémája tkp. az, hogy nem lehet egy, a washingtoni konszenzus szellemében született makrogazdasági stabilizációs programot egyformán letolni minden válságba jutott ország torkán. Mert a posztkommunista országok transzformációs válsága a ’90-es évek első felében egyáltalán nem hasonlít a ’80-as évek latin-amerikai válságaira, miként a délkelet-ázsiai országok válsága sem a ’90-es évek második felében. A hétköznapi bölcsesség szerint minden ország más. A kritika lényege tehát röviden: nem létezik egységes recept; a válságkezelésben azok az országok a legsikeresebbek, amelyek nem követnek sablonokat. Mindazonáltal ebben a Stiglitz-féle kritikában nincsen semmi eredeti; 2002-ben sem volt. Már az Institute for International Economics 1989-es novemberi konferenciáján is, ahol washingtoni konszenzus megszületett, fölmerültek olyan aggodalmak, hogy a konszenzus valamiféle ideológiává vagy merev dogmává válthat (egyébiránt a Williamson által eredetileg megfogalmazott tíz pontos program egészen light ahhoz az erősen szimplifikált értelmezéshez képest, ami aztán közkeletűvé vált). Persze könyvében Stiglitz hangot ad mindazon kritikáknak is, amelyeket azóta is folyamatosan hangoztat. Mindenekelőtt: az a Valutaalap, amelynek Keynes volt a keresztapja, és aminek eredeti feladata egyebek mellett abban állt, hogy likviditást biztosítson az olyan gazdasági visszaeséssel küzdő országok számára, amelyek önerőből nem engedhetnek meg egy fiskális expanziót, rendre megszorító gazdaságpolitikát kényszerít a válságba jutott országokra. De nyilván szó esik a fejlődő országok elsietett, ezért káros tőkepiaci liberalizációjáról is, ami szintén Stiglitz vesszőparipája. És jóllehet Stiglitz expressis verbis elutasítja az összeesküvés-elméleteket, azért csak előkerülnek az olyan népmesei fordulatok, hogy pl. a Valutaalap valamiféle nemzetközi pénzügyi érdekeket képvisel. Nyilván mindezen kritikákban sincs a világon semmi eredeti, mondhatni ősrégiek. A könyv megjelenésekor is már kávéházi bölcsességnek számítottak. Stiglitz könyve anno valószínűleg azért szólt nagyot, mert egy Nobel-díjas közgazdász írta, aki Clinton amerikai elnök gazdasági tanácsadója volt, aztán meg évekig a Világbank alelnöke. Nem a közgazdászok eretnek alvilágából szólt tehát a kritika, hanem úgymond a brancsból. 

„A balliberálisok ikonja mind a mai napig a piaci fundamentalista Kornai professzor, aki ugyan kétségtelenül óriásit alkotott a szovjet típusú hiánygazdaság kritikájában, ám piaci idealizmusát semmilyen formában nem befolyásolta a létező neoliberalizmus kudarca sem Kelet-Európában, sem pedig az Egyesült Államokban” — írja Pogátsa Zoltán műkedvelő közgazdász legfrissebb blogbejegyzésében. És akkor most olvassuk el Kornai esszéjét Piketty könyvéről a Közgazdasági Szemle e havi számában (csak hogy ne menjünk időben túl messzire)! Árnyalni némileg a dolgot.

Eddie Harris Free at Last (1968)

Janet Yellen FED elnök csütörtöki Philip Gamble-előadásának szövege (University of Massachusetts, Amherst). Yellen szerint a tartósan alacsony infláció legfőbb kára, hogy recesszió esetén csökken a monetáris politika mozgástere, amennyiben a zéró alsó korlát miatt a jegybanki reálkamat nem lehet alacsonyabb az inflációs ráta negatív értékénél. Ezért a túl alacsony inflációs cél, vagy az egyéb okból tolerált tartósan alacsony infláció, nincs összhangban a FED kettős mandátumával, vagyis árstabilitás mellett támogatni a maximális foglalkoztatottságot is. Yellen úgy hivatkozik az alacsony infláció e káros hatására, mint ami különös jelentőséggel bírt a monetáris döntéshozók számára az elmúlt években. Aztán néhány mondattal később az egyik lábjegyzetben már elutasító éllel állapítja meg, hogy azok a javaslatok, amelyek magasabb inflációs célt tartanának üdvösnek, éppen azon megfontolásból, hogy recesszió esetén nagyobb tere lehessen a jegybanki reálkamat csökkenésnek, nem veszik számításba azt, hogy az alapkamaton túl a jegybanknak egyéb nem hagyományos eszközei is vannak a monetáris lazításhoz, ráadásul recesszió esetén a kamatcsatorna szokásos transzmissziós mechanizmusai egyébként sem működnek hatékonyan. Hovatovább, egy magasabb inflációs cél kérdésessé teszi az árstabilitási célt is. Szóval kérdés, hogy akkor most az alacsony infláció érdemben korlátozza-e a monetáris politika mozgásterét egy recesszió során, illetve hogy összhangban van-e a FED kettős mandátumával. És hogy ennek megfelelően most akkor mennyire káros.

Az eurózóna válsága 2009 októberében kezdődött, amikor az újonnan felálló Papandreu-kormány nyilvánosságra hozta, hogy a tényleges görög költségvetési deficit 12,7 százalék, vagyis több mint a duplája annak, amit az elődje hazudni méltóztatott. Aztán a görögök után Portugália, Írország, Olaszország és Spanyolország is válságos helyzetbe kerültek (csúf nevükön PIIGS-országok). Minden újságolvasó nagyjából ismeri a történteket. De mi okozta valójában az eurózóna mai napig tartó válságát?

A VoxEU e-könyve erre a kérdésre keresi a választ. Pontosabban: egy konszenzusos narratívát kíván kialakítani a válság okáról, annak reményében, hogy ezzel elősegíti a megoldási javaslatokat, illetve segíti elkerülni a jövőbeni hasonló válságokat. A könyv olyan nagynevű szerzők írását tartalmazza, mint Paul De Grauwe, Daniel Gros vagy Charles Wyplosz. És a szövegekből szegről-végről valóban kirajzolódik egyfajta válság-narratíva, amit a kötet szerkesztői, Richard Baldwin és Francesco Giavazzi összegeznek hosszú és tartalmas bevezető írásukban (amit célszerűbb lett volna a könyv végére tenni, nota bene). Baldwin és Giavazzi mindenekelőtt azt kívánják hangsúlyozni, hogy az eurózóna válsága eredendően nem szuverén adósságválság, hanem egy (az eurózónán belüli) klasszikus fizetési mérleg válság, ahol a „hirtelen halál” (a külföldi tőkebeáramlás hirtelen megtorpanása) okozta likviditási válságból (sudden stop crisis) (mivel a tagállamok nem rendelkeznek „végső hitelezővel” (lender of last resort)) bankválság, illetve szuverén adósságválság lesz. Ilyen formán Paul De Grauwe és Daniel Gros írása adja a „konszenzusos válság-narratíva” alapját. (…)

Valaki indított egy Mises facebook oldalt. Jól tette!

Szombati tömény kultúra fogyasztás. (2015.09. 19.)

Kattints a képekre!

Csaba László közgazdász (akadémikus, egyetemi tanár) több írásában is értekezett már a közgazdaságtan amerikanizálódásáról, a tudományos kánont jelentő neoklasszikus szintézis módszertani problémáiról, a várható vagy nem várható elméleti paradigmaváltásról, illetve a közgazdász képzés állapotáról. Ez az esszé is ezen írásainak sorába tartozik.

(Slavoj Žižek A nem létező Norvégia című cikke apropóján.) Tudjuk, a skandináv országok a baloldal szemében egyet jelentenek a sikeres jóléti állammal. Norvégia, Dánia, Svédország vagy Finnország igazi bezzegországok; a szociáldemokrata paradicsom szinonimái. De van más közös vonásuk is: kicsi a népességük (csak Svédország haladja meg a 6 millió főt), illetve etnikailag, kulturálisan, vallásfelekezetileg nagyon homogének. A kis méret és a közös identitás így viszonylag erős bizalomközösséget képes fenntartani. Amit a tömeges bevándorlás garantáltan hazavág. A sok balos nem tudja: a multikulti valójában a piacgazdasággal kompatibilis, és nem a skandináv jóléti állammal. A multikulti Norvégia — a nem létező Norvégia. Pontosabban: a nem létező bezzeg-Norvégia.

Jeremy Corbyn lett a brit Munkáspárt új elnöke. Egy amolyan old school fábiánus szocialista figura, aki G. B. Shaw 1928-as Szocializmusról, kapitalizmusról nőknek című könyvéből ismeri a világot (TGM-nek rögtön foltos is lett elöl a nadrágja). Magyarán mondva, egy excentrikus kretén hajmeresztő politikai nézetekkel. Még Vajnai Attilához mérve is egy buffó. Kétség kívül igazi főnyeremény a Toryknak.

Miben áll a libertárius bevándorláspolitika: tán a szabadon átjárható államhatárokban? Az állam csak ne korlátozza az egyének szabad mozgását! – mondhatnánk. Ámde ez az érv eleve államhatárokat feltételez! Egy államok nélküli libertárius világban per definitionem nincs se belföld, se külföld. És nincs bevándorláspolitika sem, amennyiben állam sincs, amelynek bevándorláspolitikája lehetne. Egy libertárius rendben eleve minden földterület (beleértve az utakat, folyókat, kikötőket stb.) magántulajdonban van, és nem létezik olyan, hogy szabad bevándorlás: egyszerűen a tulajdonosok döntik el, hogy kit engednek be a birtokukra, vagy éppen zárnak ki onnan. Miként most sincs bevándorlás magánterületre, a migránsok közterületeket foglalnak el. Az elgondolás, miszerint a liberális-libertárius bevándorláspolitika lényege a határok szabad átjárhatósága (hadd jöjjön mindenki!) megfeledkezik a magántulajdon szerepéről, illetve eleve államhatárokat feltételez. A témát Per Bylund járja körül röviden cikkében.

Friedman és Schwartz azt írják (1987-ben), hogy miközben Hayek a spontán kulturális evolúció által létrejött intézményeket sokkal jobbnak tekinti a társadalmi-mérnökösködés által konstruált intézményeknél, valójában maga is egy kis társadalmi-mérnökösködésre adja a fejét, amennyiben a versengő magánvaluták rendszerével cserélné fel azt a fennálló pénzügyi rendszert, ami szintén „egy ilyen láthatatlan kéz által létrehozott folyamat eredménye”. Az állami papírpénz rendszer spontán kulturális evolúció terméke lenne? Friedman és Schwartz maguk állapítják meg a tanulmányban: a jelenlegihez hasonló tiszta papírpénz rendszer spontán módon soha nem jött létre; annak alapja az, hogy a hatalom rátelepszik a piac által létrejött árustandardra. Vagy tán ez a rátelepedés maga is spontán evolúciós folyamat lenne?

Duke Ellington & John Coltrane In a Sentimental Mood (1962)

Verát már csak Dixie mentheti meg.
Francis Ford Coppola (r.) Gengszterek klubja (The Cotton Club) (1984)

Marcus Miller/Eric Clapton Silver Rain 

Alig két hónappal ezelőtt Pogátsa Zoltán tévé-közgazdász, önjelölt Görögország-szakértő azt állította, hogy az Eurogroup célja valójában a Sziriza megbuktatása, mert az egy baloldali párt valódi baloldali politikával, ami alternatívát mutat az úgymond neoliberális politikai fertőben. „Politikai okokból szorongatják Athént”, dörmögte; itten bizony ideológiai harc folyik stb. És most maga Janisz Varufakisz, a volt görög pénzügyminiszter állítja az ellenkezőjét: „Hiba lenne azt gondolni, hogy a görög kormány és az Eurogroup közötti szembenállás a görög baloldal és az európai mainstream konzervatív tábor közötti küzdelem lenne. (…) Az athéni tavaszt olyan okok miatt tették tönkre, amelyeknek semmi közük nem volt a görög kormány baloldali politikájához”.

Van Ragnar Frischnek egy A közgazdasági elmélet új irányzata. A közgazdaságtan mint tapasztalati tudomány című írása. Ebben Frisch azt állítja, hogy a közgazdaságtan csak akkor válhat valódi tudománnyá, ha ökonometriai módszerekkel empirikusan teszteli elméleteit. A versengő teóriák és egymással perlekedő gazdaságpolitikai receptek között a jövőben az empíriának kell majd igazságot tennie. Frisch példát is hoz, méghozzá a gazdasági válságokkal kapcsolatosan. Négy, akkoriban közkeletű, egymással ellentétes alternatív válságkezelési receptet említ: I. általános bércsökkentés, ami költségcsökkentést jelent a vállalatok számára, II. általános béremelés, ami a növekvő lakossági vásárlóerő következtében dinamizálja a gazdaságot, III. kamatláb csökkentés, ami ösztönzi a vállalkozásokat, IV. kamatláb emelés, ami ösztönzi a lakossági betételhelyezést, és így közvetve a vállalti hitelezést. Mindegyik elgondolás logikusnak tűnik. Melyik lenne hát a jó kúra? Frisch szerint a jövő ökonometrián alapuló tudományos közgazdaságtana már világosan tudni fogja az ilyen és hasonló kérdésekre a választ. Frisch tanulmánya 1932-es. Ma 2015 van. Frisch vágya valóra vált: az elmúlt nyolcvan évben annyi tudományos ökonometriai modellt konstruáltak, mint égen a csillag. De vajon van-e világos válasz, ahogyan azt Frisch remélte?

A húrok királynője. A 18 éves Muck Éva nyerte az Egyesült Államokban rendezett Queens of Strings versenyt. Like.

***

Az infláció kora. Thomas Mann Rendetlenség és kora bánat című 1925-ös novellája. A Cornélius család egy napja: röpke bepillantás a weimari Németország világába. A novellában többször megjelenik a hiperinfláció (milliós fizetés, nyolc-ezer márkába kerülő sör, hat-ezer márkába kerülő tojás stb.), az árkontroll (ami az infláció következménye), valamint az áruhiány (anyaghiány miatt elmaradt tatarozás, a törött mosdókagylót nem lehet kicserélni, mert nincs új készleten, heti max. öt tojás stb.) (amit viszont az árkontroll okoz). Az államadósság, mint az infláció oka, igaz csak utalásszerűen, de szintén megjelenik: Cornélius úr, a családfő történelem professzor, aki éppen a XVI. század végén felduzzadt spanyol államadósságról, valamint (az egy évszázaddal későbbi) a XVII. század végén fennálló angol államadósságról tervez előadást tartani. Illetve a spanyol és angol államadósság következményeinek "etikai és pszichológia különbségeiről". Paul A. Cantor külön tanulmányt szentel a kérdésnek: az infláció mint a Német Birodalom nihilizmusának az oka. Meglehet, Cantor írása merészen túldimenzionálja a dolgot, azért nem rossz.

***

Interjú. Eötvös Péterrel a Heti Válaszban. "Egy nyugati zenerajongónak a Liszt, Bartók, Ligeti, Kurtág, Eötvös ötös ad képet a magyar zeneművészetről" — mondja Eötvös. Kodály meg valahogy kimarad. Jóllehet nincs ebben semmi célzatosság: Eötvös csak kiegészíti Ligetivel és Kurtággal az Áder-féle Liszt, Bartók, Eötvös hármast. Ami igazán sajnálatos, hogy pl. Szőllősy András, Durkó Zsolt vagy Maros Rudolf neveit nem ismeri a nagyvilág. Akiknek szintén világszínvonalú az életműve.

***

Gini. A valódi jövedelem egyenlőtlenség nem az egyes országokon belül van, hanem a különböző országok között. Az országokon belüli jövedelem egyenlőtlenségek számottevően csökkentek az elmúlt kétszáz évben.

Cikkében Ungár Péter azt írja, hogy a baloldalnak fel kell hagynia az indentitáspolitikával, és újra a „többséget kell képviselnie”. (Ez a kritika engem némiképpen emlékeztet Tony Judt kritikájára.) Mindazonáltal kérdés: a ’68-as új baloldal miért csinált identitáspolitikai ügyet a politikából Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban? A válasz: mert a baloldali politikának szüksége van elnyomottakra. Viszont a ’60-70-es években egyre nehezebb volt elhitetni a fehérgalléros kertes házas, színes tévés nyugati munkavállalókkal, hogy el vannak nyomva; a „bőség korában”, a háború utáni dicsőséges harminc évben (Les Trente Glorieuses), amikor Harold Macmillan angol miniszterelnök szavaival élve az „embereknek még soha nem ment ilyen jól” az osztályharcos politizálás kezdett macerás lenni. Így aztán a „feketék”, a nők, a diákok, a melegek stb., stb. lettek az új elnyomottak.  Az új baloldal programja pedig az elnyomott „identitások” védelme lett — az úgymond represszív, autoriter, heteronormatív stb. többségi társadalommal szemben, ami nagyrészt tkp. a hagyományos férfiproletariátust jelentette, az egyetlen még szegről-végről ösztönösen kollektivista társadalmi csoportot (nota bene). A különféle kisebbségi „identitások” védelme meg idővel átment szimpla multikulturalizmusba. Röviden: a nagy társadalmi célokban gondolkodó hagyományos kollektivista baloldallal ellentétben az új baloldal egy amolyan individualista jogvédő mozgalom lett, ami nélkülözte a kollektív céltudatosságot. Sőt inkább antikollektivista, amennyiben ellenséges a többségi társadalommal szemben. És ha jól értem, Ungár ezzel a „zsákutcás identitáspolitikával” akarna szakítani, és a „többség képviseletével” visszatérni a hagyományos baloldali kollektivista politikához. A baloldalnak újra a „nemzeti érdekekkel” (össztársadalmi célokkal) kellene foglalatoskodnia, vélekedik Ungár, ahelyett hogy a melegeket, drogfüggőket, bevándorlókat meg az egyéb „új elnyomottakat” pátyolgatja. Velük ui. nem lehet visszatérni a keynesi konszenzushoz, a familiáris-szolidaritásos politikai fílinghez meg az intellektuálisan csiklandós marxista retorikához. És mert persze velük nem lehet választást nyerni.

Az Origo megemlékezik Nietzche halálának 115. évfordulójáról. A cikk Lou Andreas-Salomét nevezi Nietzsche egyetlen szerelmének. Mindazonáltal nagyon valószínű, hogy N. szerelmes volt Cosima Wagnerbe is (Liszt lánya, Wagner felesége (előtte Hans von Bülowé)). Sőt N., igaz már elborultan, de Cosima Wagnert időnként a feleségének nevezte (pl. "Feleségem, Cosima Wagner hozott ide" stb.). De N. nem csak Cosima Wagnerbe volt szerelmes, hanem tkp. Wagnerbe is. (Kieg. Ezen a képen Nietzschének feltűnően kicsi a füle (ami állítólag az irigység jele). És ha már fülméret... Nietzsche a Zarathustrában egy helyen a fordított nyomorékról beszél: akinek mindenből kevés adatott, csak egyvalamiből sok. Zarathustra egy bizonyos Nagy Fület emleget, az embert, akit a nép lángésznek nevez, és nagy embernek tart. Pedig a nagy fül mögött valójában csak egy pindurka ember van, sértődött arcocskával, töpörödött lélekkel. Nem nehéz kitalálni: Nietzsche itten Wagnerről beszél. Ekkor épp nem volt szerelmes. Vagy tán épp ekkor volt csak igazán.)

"Már említettük, hogy papírpénz spontán módon szabadpiaci körülmények között soha nem jelent meg. A papírpénz mindenkor a kormány édes gyermeke volt, amit speciális törvényi kiváltságok védtek. Megmutattuk továbbá az események azon jellemző sorát, amelyen keresztül a papírpénz megszületett: elsőként a kormány létrehoz egy monopol fémpénz rendszert, ami történhet a kiválasztott fémpénzen kívül minden egyéb nemesfém monetáris használatának betiltásával közvetlenül, vagy kettős pénzrendszer (rögzített paritással) bevezetésével közvetve; aztán egy privilegizált résztartalékoló bank bankjegyeinek törvényes fizetőeszközzé emelése kizárólagos joggal; végül, miután a privilegizált bankjegyek minden más megmaradt csereeszközt kiszorítottak a piacról, a kormány megengedi kedvenc bankjának, hogy az megtagadja bankjegyeinek fémpénzre történő (szerződésben vállalt) beváltását. A bankjegyek fémpénzre történő beváltásának felfüggesztése változtatja aztán a bankjegyeket papírpénzzé.
Az események sorának e sémája az összes nyugati országra ráillik. A résztartalékoló bankok bankjegyei a XVII. században jelentek meg, majd a XVIII. század folyamán exponenciális ütemben növekedtek,— mindig mint az állami finanszírozás egy formája, amit különböző privilégiumok tartottak fenn. A XIX. század során számos privilegizált bank, a későbbi jegybankok, bankjegyei kaptak törvényes fizetőeszköz státuszt, miközben az ezüst monetáris használatát betiltották, vagy közvetlenül mint Németországban és Franciaországban, vagy kettős pénzrendszer bevezetésével közvetett módon, mint az Egyesült Államokban és Angliában. Aztán az I. világháború iszonyú pusztításának finanszírozása érdekében a német, francia és angol jegybank felfüggesztette bankjegyeiknek aranyra történő beváltását. Történt mindez, tán mondani sem kell, az egyes nemzeti kormányok jóváhagyásával, illetve utasítására. Kizárólag a FED nem függesztette fel a beváltást az I. világháború során, valamint a II. világháborút követően az ún. Bretton Woods-i rendszerben, amely nemzetközi pénzügyi rendszer 1971-ig tartott, amikor aztán az amerikai dollár aranyra történő beváltása is megszűnt (a többi jegybank 1925-31 között átmenetileg újra beváltotta a bankóit aranyra). 1971 óta egyetlen ország sincs aranyalapon, minden ország papírpénzt használ.
A papírpénz bevezetésének bizonyára egyéb alkalmas módjai is elképzelhetők, de ez minket itt nem érint. A lényeg voltaképpen az, hogy a papírpénz minden esetben a magántulajdon fokozatos megsértése és a jegybankok által elkövetett súlyos szerződésszegés útján kerültek bevezetésre. És ezek a tények bizonyára relevánsak a papírpénz morális megítélése szempontjából."

Jörg Guido Hülsmann The Ethics of Money Production (2008)

forrás