Hsin-Ni Liu koncertje a Zsinagógában.

"...a magányos szabotőrnek be kell illeszkednie a városi közösségbe életstílusával, be kell olvadnia a burzsoá környezetbe..."

Brian De Palma (r.) Szia, anyu! (Hi, Mom!) (1970)

"Milyen hajó megy, milyen hajó megy el ilyen kis vízbe'?"

J. S. Bach f-moll prelúdium és fúga, BWV 881
Szvjatoszlav Richter

Elolvastam a Nászútat. Modiano elbeszéléstechnikája immáron egészen ismerős: a zavarba ejtő, esetenként a követhetetlenség határát súroló ugrálás az időben, a cselekmény mozaikszerű ábrázolása, a környezet időnkénti jegyzőkönyvszerű (már-már taxonómikus) leírása, a homályos utalásokból építkező háttértörténet stb. És a regény narrátora, a dokumentumfilmes Jean B., aki szegről-végről Modiano alteregójának is tekinthető, és aki memoárt készül írni Ingridről, helyenként ki is fecsegi mindezt: „Jelen és múlt összemosódik az emlékezetemben, ahogy ráfilmezésnél a képek”. Vagy máshol: „Ugyanazokon a helyeken járunk-kelünk, csak nem ugyanakkor; mégis találkozunk, akárhány év is választ el bennünket”. Illetve Jean, a narrátor teljesen explicit reflexiója az írásról, ami egyfajta önreflexiónak is beillik Modiano részéről: „(…) megmondhatja-e az életrajzíró, hogy mi a fölösleges? Vagy minden fontos, és csak fel kell sorolni minden egyes részletet (…) vagyis úgy kell rögzítenie mindent, ahogy a végrehajtónak a foglalási jegyzőkönyvben?”. Majd következik Jean konklúziója, amiben szintén nem túl nehéz felfedezni Modiano írói ars poeticáját: „a hézagok, a csendek, a fordulópontok” — ezek adják egy ember sorsának lényegét.

Az emberek hisznek a kapitalizmusban. Közelebbről, a fair play kapitalizmusban. Tim Montgomerie cikke a WSJ-ben.

(Úgy tűnik, jövőre megjelenik egy Stiglitz könyv az euróról. Az előzetes ismertető szerint a könyv központi kérdése: megmenthető-e az euró? Mivel Stiglitznek van egy tavalyi Can the Euro Be Saved? című tanulmánya, sejteni vélem, hogy miről fog szólni a könyv. Gyanítom, az alap tézis a következő lesz: az 1992-es Maastrichti Szerződés megszületésekor a neoliberális ideológia a "levegőben volt". Az aláírok úgy vélték, hogy bármiféle kormányzati fejlesztéspolitika nélkül, pusztán szigorú költségvetési fegyelmet tartva, a természetes piaci erők majd megteremtik a konvergenciát a termelékenységben a különböző országok között (pedig a tapasztalat már akkor is azt mutatta, hogy azokban az országokban (főként Kelet-Ázsiában), amelyekben valóban sikerült jelentős gazdasági fölzárkózást produkálni, az államnak számottevő szerepe volt a gazdaságfejlesztésben, állítólag). De miért is írom ezt? Lóránt Károly nemrég megjelent könyvéből idézem: „A Maastrichti Egyezményt 1992-ben a neoliberális eszmeáramlat zenitjén kötötték, és ennek megfelelően a neoliberális gazdaságpolitikai elveket tükrözi”. Amivel nem azt állítom, hogy Stiglitz Lóránt Károlyt plagizálja, hanem azt, hogy Stiglitz a Nobel-díjas Lóránt Károly.))

Megnéztem az új Bond-filmet, és teljesen rendben van. Nem is értem a kritikusok fanyalgását. Egy rendes Bond-filmben Őfelsége titkos ügynöke jól szabott öltönyben kergeti Blofeldet (földön, vízen, levegőben New Yorktól Tokióig), ágyba visz egy-két fámfátált, incselkedik Moneypennyvel, és ha marad még szusszanásnyi ideje, akkor nyer a ruletten. Közben fölrobbant néhány sportautót, hidroplánt, gáztartályt vagy űrbázist. És a Spectre ezt nagyjából hozza. Nem lehet ok panaszra, föltéve hogy nem a Nagyításra vettünk jegyet. Legalábbis nekem működött. (Hovatovább részemről egy kérdés eldőlni látszik: ki a legjobb Bond? A bájgúnárok — Moore, Dalton és a pinamágnes Brosnan — szóba sem jöhettek, és bár Lazenby egyáltalán nem volt rossz (sőt!), de csak egyetlen Bond-filmben játszott, így eleve Connery és Craig maradtak. Egészen eddig Connery felé húztam, de most inkább Craigre szavaznék.)

Kattints a képekre! Csak bátran!

Göncz. A GEO Magazin novemberi száma is Göncz Árpádot búcsúztatja. A nekrológot Vásárhelyi Mária írta. Kobzán a dal magára vall. Vásárhelyi elegánsan kezdi: megemlékezik saját szülei mély emberségéről. Majd tapintatlanul elmeséli Szilágyi József (Nagy Imre titkára) lányának egy tragikus történetet. Aztán jön egy „darutollas úri világos” citátum az örök civil csupaszív Árpi bácsitól. Érezze csak az olvasó: a Horthy-rendszer hosszú, sötét árnyéka egészen a cipője orráig vetül. Később nettó politikai ellenszenvből következik egy pitiáner, nekrológhoz végképp méltatlan, oldalvágás Sólyom László felé. És ahogy Brahms c-moll szimfóniájának zárótételében végül kisüt a Nap a „hosszú, sötét napok után”, miként Clara Schumann írta (épp hallgatom, szóval csak ezért e hasonlat), úgy Vásárhelyi nekrológjának végén is felragyog néhány népszerűségi index: 1990-es beiktatásakor 80 pont felett járt Göncz népszerűségi indexe. 2000-es távozásakor már közelebb volt a 90-hez. Ez igazán megható, de tényleg. Bár jobban meggondolva, nem tudom, mi mást várhattam volna ettől a némbertől.  

***

Könyvszalon 2015. Meglepően nagy a tömeg. Beülök egy családias pódiumbeszélgetésre. Patrick Modiano regényművészete a téma.

Ahogy a fiatal Billy Covington (Robert Downey Jr.) pilóta mondja az Air Americában: még nem kell feladni egy jó kis elméletet csak azért, mert nem igaz. Valahogy így állhat a dolog a Phillips-görbével is. Sokan sokszor rámutattak már: tényszerűen hamis, mégis tovább él. Most ez a kis cikk is rámutat erre. (Nota bene egy Victor Perlo nevezetű volt amerikai marxista közgazdász (és vélhetőleg szovjet kém) Az ingatag gazdaság című 1973-as könyvét olvasom (merőben könnyelmű hóbortból). Épp az inflációról szóló fejezetet. Perlo ebben azt írja, a Phillips-görbe és az ár-bér spirál pusztán kapitalista propaganda, aminek az a célja, hogy úgymond a köz érdekében a munkások fogadják el a magasabb munkanélküliséget, illetve a szakszervezetek gyakoroljanak önmérsékletet a bérkövetelésekkor. Az állammonopolista kapitalizmusban, kérem, így mesterkedik a burzsoázia. Nem halok meg hülyén, gloria in excelsis Deo! Egyébiránt Perlo pontosan tudja, hogy az inflációnak semmi köze a bérekhez, az inflációt valójában az aránytalan (az árutermelés növekedését meghaladó) pénzkibocsátás okozza. Az viszont jellemző, hogy Perlo szerint az inflációt az árak emelkedéseként definiálni szintén burzsoá ármány, ami annak az elleplezését szolgálja, hogy az infláció egy rejtett vagyon- és jövedelem-redisztribúció, ami szintén igaz. Mármint az, hogy az infláció egy rejtett vagyon- és jövedelem-redisztribúció. Mindenesetre, ha eltekintünk a kötelező osztályharcos halandzsától, egy marxistától mindez figyelemre méltó közgazdaságtani éleslátásnak számít. Illetve figyelemre méltó, hogy a marxista Perlo tkp. egy "jobboldali monetarista" kritikát fogalmaz meg az alapvetően "baloldali toposzokkal" szemben.)

"A szabad szólás burzsoá előítélet, szépségflastrom a társadalmi bajokra. A munkások köztársaságában a gazdasági jólét hangosabban beszél, mint a szólás és ez utóbbi szabadsága sokkal biztosabb. A proletárdiktatúra ezen az úton halad. Most éppen nagyon súlyos akadályokkal kell szembenéznie, a legnagyobb a parasztok ellenállása. Nekik szögekre, sóra, textíliára, traktorra és villamosításra van szükségük. Ha ezeket megadjuk neki, velünk lesznek, semmilyen ellenforradalmi erő nem lesz képes eltántorítani őket. Oroszország jelenlegi helyzetében a szabadságról való minden fecsegés csak a reakciót táplálja, mely le akarja teperni Oroszországot. Ebben csak a banditák bűnösek, őket viszont lakat alatt kell tartani"  — mondja Lenin elvtárs Emma Goldman memoárjában.

Jóllehet nincs maradéktalanul összhangban a Pogátsa Zoltán által szorgalmazott Rehn-Meidner modellel, Hans-Werner Sinn cikke a keletnémet felzárkózásról talán még így is szolgálhat némi tanulsággal.

Délelőtt. Megnéztem Petőfi A helység kalapácsának színpadi adaptációját Simon Kornél rendezésében, Ferenczi György zenéjével. A Kisfaludy Terem nézőtere tele volt kisgyerekkel. Mint egy gyerekszínházban, szinte vártam a gyerekek bekiabálását („Vigyázz, mögötted!”). De csak nevettek. A felnőttek még többet nevettek. A legtöbbet én.

***

Válság. Tanulmányukban Matías Vernengo és Esteban Pérez-Caldentey megállapítják: a 2000 és 2007 közötti időszakban az euróövezet ún. magállamaiban (Németország, Ausztria, Belgium stb.) a fajlagos bérköltségek átlagosan 7 százalékkal emelkedtek, vagyis — a szerzők ítélete szerint — lényegében nem változtak. Ezzel szemben az ún. periféria országokban (Görögország, Spanyolország, Portugália stb.) átlagosan 24 százalékkal nőttek. És mire következtetnek ebből a szerzők? Arra, hogy a magállamok ún. "tedd koldussá a szomszédodat” politikát (beggar-thy-neighbor policies) folytattak. Mivel ez a vád rendre felbukkan, így érdemes rögzíteni, hogy végül is mit állít: azok az országok a hunyok, ahol a bérek nagyjából a termelékenység ütemének megfelelően növekedtek; ezek az országok akarták „koldussá tenni” azokat az országokat, ahol a bérek magasan a termelékenység fölött nőttek, és ez okozta aztán a válságot. Ahogy mondani szokás, mindenki döntse el maga. Illetve egy másik kérdés. A szerzők szerint az euróövezet válsága nem szuverén adósságválság, hanem fizetésimérleg-válság, amit az euró, mint téves konstrukció okoz. Közben meg állítják, a fizetésimérleg-válság oka a folyamatos kereskedelmi deficit miatt felhalmozódó külső adósság, aminek viszont a versenyképtelen gazdaság az oka. Vagyis az alapvető probléma a versenyképtelen gazdaság. Ebben az esetben az euró legfeljebb csak annyiban oka a fizetésimérleg-válságnak, amennyiben nem lehet leértékelni. (Nota bene a "tedd koldussá a szomszédodat” politikát leginkább a leértékelési versennyel kapcsolatban szokás emlegetni, de mindegy.) Lehet konstrukciós hibákra mutatni (mondjuk arra, hogy a TARGET2 miként járul hozzá a kereskedelmi deficitek felhalmozásához), de akkor arra kellene rámutatni, hogy az euró maga miként teszi versenyképtelenné az adós országokat, és nem azt bizonygatni, hogy a bérek miként nőttek magasan a termelékenység növekedése felett. Szóval bármi is az igazság, a szerzők okoskodása teljesen fals.

***

Most éppen. Archie Shepp Le Matin des Noire.

Megnéztem a ’95-ös Az őrület fészke című Marc Rocco rendezte filmet. A film valós történeten alapul, erős glissandókkal: Henri Young piti bűnözőt egy szökési kísérlet után az Alcatraz katakombájának egyik sötétzárkájába dugják — három évre. A zárkából való szabadulását követően azonnal megöli a spiclit, aki feldobta. A börtön kantinban belevágja a kanalat a nyakába. A film tanúsága szerint Young a sötétzárkában megőrült, a gyilkosságot zavart elmeállapotban követte el. Ha van bűnös, akkor az Milton Glenn, az Alcatraz szadista igazgatóhelyettese, aki évekig zárkában tartatta. De amit írni akarok: amikor a fiatal kirendelt ügyvéd, James Stamphill megpróbál Youngnak segíteni, a férfi kizárólag a baseballról hajlandó beszélni, amolyan tébolyult zavarodottsággal. Később megtudjuk: a zárkában Young korábban látott baseball meccseket próbált meg felidézni végtelen magányában, hogy elüsse az időt. Akárcsak Stefan Zweig ’41-es Sakknovellája. Amit viszont épp a napokban olvastam. Zweig hőse, dr. B. a nácik fogságában egy, a kihallgatóitól ellopott sakk-könyv százötven mesterjátszmáját játszotta le magában mindújra vakon, míg végül „sakkmérgezést” kapott. Szépen rímel egymásra a két opusz. Miként Young sötétzárkája, úgy dr. B. tűzfalra nyíló szobája a Hotel Metropolban szintén az „őrület fészke”.

Joel Coen Véresen egyszerű (Blood Simple) (1984)

Scitovsky Tibor. Írja (máskülönben szenzációs) memoárjában: „Első fontos tanulmányom feledésbe merülése azonban a későbbiekben sem hagyott nyugton. Ez arra indított, hogy fél évszázaddal később immár általános formában, egyszerűbb, jobb és meggyőzőbb megfogalmazásban újra írjam”. Ez lenne az.

***

Kornai János. Interjú Piketty könyvéről és a kapitalizmusról. Még mindig Pogátsa Zoltán figyelmébe.

***

Noah Smith. Ha valaminek csökken az ára, akkor vagy a kereslete csökkent, vagy a kínálata nőtt, vagy mindkettő. Smith szerint az alacsony kamatok oka jelenleg szimplán a lanyha hitelkereslet.

Donald Trump önmagát alakítja az 1996-os Whoopi Goldberg filmben, az Eddieben.

The Dynamic Effects Of The Common Market című tanulmányában Kaldor azt írja, ha létrejön a Werner-tervben felvázolt monetáris unió, akkor egyes tagországoknak az évek során növekvő kereskedelmi deficittel kell majd szembesülniük, míg más tagországoknak hasonló kereskedelmi szufficittel. Aminek az lesz az eredménye, hogy a szufficites országok fogják folyamatosan finanszírozniuk a deficites országokat. Mivel a tanulmány 1971-es, ez a jóslat szépen bejött. Jóllehet Kaldor érvei nem feltétlenül helytállók.

Kaldor gondolatmenetének két sarkalatos eleme van: 1.) a tagországokban a nominális bérek növekedési üteme egymáshoz képest kevésbé fog eltérni, mint a termelékenység növekedési üteme, így a fajlagos bérköltségek (a keynesi „hatékonysági bérek”) a termelékenyebb országokban csökkennek majd, tehát a versenyképességük növekszik, valamint 2.) mennél nagyobb ütemben növekszik valamelyik tagország gazdasága, annál nagyobb ütemben növekszik a termelékenysége (az ún. Verdoorn-törvény értelmében). Vagyis: ha a termelékenységet tekintve valamelyik tagország kezdeti előnnyel bír, akkor ez az előny idővel inkább csak növekedni fog, mert a kezdeti versenyelőny miatt az ország exportja a többi tagországhoz képest gyorsabban növekszik majd. Következésképpen a gazdasága is gyorsabban növekszik, tehát a termelékenysége is gyorsabban növekszik, minek következtében a tagország fajlagos bérköltsége relatíve tovább csökken, vagyis még tovább növekszik a versenyelőnye és az exportja, minek okán a gazdasága még gyorsabban növekszik, és így tovább. Ez az, amit Kaldor „kumulációs okságnak” nevez, és aminek hatására az egyes tagországok gazdasága az unióban inkább divergálni fog. És mert a deficites tagországoknak nincs saját valutájuk, amit leértékelhetnének, hogy helyreállíthassák a versenyképességüket, így a monetáris unió kereskedelmileg tartósan deficites és szufficites tagországok csoportjára fog kettéválni. (Ha valakit közelebbről érdekel: ez az okoskodás tkp. Kaldornak az egy évvel korábbi, 1970-es Miért van szükség regionális gazdaságpolitikákra? tanulmányán (előadásán) alapul (in).)

És tény, míg az ún. déli országokban a fajlagos bérköltség folyamatosan emelkedett az euró bevezetést követően, miközben külső adósságuk meg egyre nőtt, addig az adósságot finanszírozó Németországban a fajlagos bérköltség lényegében stagnált. Mindazonáltal itten az okság iránya valószínűleg fordított: nem a béremelkedések miatti versenyképesség romlás okozta a külső eladósodást, hanem külső eladósodásból finanszírozták a béremelést. És mintha a divergencia sem teljesen stimmelne: míg az euró bevezetését követő években a német gazdaság valójában az euróövezeti átlag alatt növekedett, addig Finnország, Görögország, Írország, Spanyolország gazdasága az átlagnál lényegesen nagyobb ütemben. A külső eladósodástól megint csak nem teljesen függetlenül. Magyarán, a „kumulációs okság” nem játszik (bár hosszabb távon akár még). Nyilván az egész elgondolást empirikusan meg lehetne tesztelni (talán már meg is történt).

A tanulmánynak ugyanakkor van figyelemre méltó meglátása is. Idézem: „Mindazonáltal veszélyes tévedés lenne azt gondolni, hogy egy monetáris és gazdasági unió megelőzheti a politikai uniót. Vagy azt, hogy az majd úgy szolgálhat (a Werner-jelentés szavaival élve), mint >>a politikai unió létrejöttének erjesztője, amit hosszú távon egyébként sem tud majd nélkülözni<<. Mert ha a monetáris unió létrehozása és a nemzeti költségvetések fölötti Közösségi kontroll olyan feszültségeket generál, amelyek a teljes rendszer összeomlásához vezetnek, akkor az a politikai unió fejlődését gátolni fogja, és nem előmozdítani”. (eredeti kiemelés) 1971-ben ez nem rossz észrevétel.

(A tanulmány ebben olvasható. Vagy innen letölthető.)

Az egykori elnök Valéry Giscard d'Estaing A franciák: reflexiók egy nép sorsáról című remek könyvét olvasom. A francia gazdaságpolitika hagyományosan etatista-dirigista szellemiségét Giscard d'Estaing a XVII. századra vezeti vissza. Azt írja, Colbert „amolyan jószágigazgatónak” tekintette magát, jó gazdának, akinek egy némiképp talán nagyobb birtok dolgait kell intéznie, de a feladatok végül is ugyanazok. A nagybirtokként igazgatott ország colbertista szelleme pedig makacsul élt tovább a francia politikában. Ráadásul a politikában többnyire közigazgatási-jogi végzettségű technokraták vagy idealista bölcsészek (történészek, szociológusok, irodalmárok stb.) mozognak, akik nem ismerik a vállalati kultúrát, idegenkednek az üzleti élettől, és lehetőség szerint mindent ellenőrizni (szabályozni) akarnak. Ilyen politikai miliőben természetes a dirigizmus és az „államérdek” primátusa az egyéni iniciatívák felett. (Persze talán nem véletlen, hogy a merkantilizmus XIV. Lajos, a Napkirály udvarában született meg: minél abszolutisztikusabb a hatalom, és mennél inkább túlteng a richelieui „államérdek”, annál inkább tekintenek a politikusok jó gazdaként magukra, akiknek amolyan józan paraszti ésszel, mint egy nagybirtokot kell igazgatniuk az országot. (Hozzátéve, hogy ma egy miniszternek valójában nagyobb hatalma van, mint XIV. Lajosnak, amennyiben előbbi hatékony végrehajtó bürokráciával rendelkezik, szemben az utóbbival.))

Mahler V. (cisz-moll) szimfóniájának nyitó tételéről rendre ugyanaz a kép ötlik föl bennem: elhagyott bálteremben járunk, hajnal van, a terem lehűlt, csak egyetlen pár maradt, a székek összevissza, az asztalokon otthagyva minden, a felborult poharakból a pezsgőt foltban felitta az abrosz, és mindenhol a konfetti, a színes papírcsíkok. A pár keringőzik, lassan, vontatottan, konfettis hajjal, színes papírcsíkokkal a nyakban, kijózanodóban, egyre csak rontva lépésről lépést, közben nevet, tán a fáradtságtól, de fájón, néha sírásra húzva kicsit a szájat. Mint egy film zárójelenetében. Mintha csak az elmúlt idők boldogsága táncolná el fáradtan, kacagva, jelenének széthullott, üres romjai felett elmúlását.

Miles Davis The Doo Bop Song (közr. Easy Mo Bee) (1992)
ráadás

Murray N. Rothbard

A NAFTA mítosz

Az amerikaiaknál, vagy legalábbis az amerikai hatalmi elitnél, hiszékenyebb embereket még nem hordott hátán a Föld. Amikor például Gorbacsov a maga halovány reformlépéseit „piaci szocializmusként” próbálta meg eladni, egyedül az amerikai elit tapsolt, miközben az orosz emberek azonnal fölfogták a dolog álságosságát, és persze nem is kértek belőle. Épp így, amikor Oskar Langet, a lengyel sztálinista közgazdászt „piaci szocialistának” kiáltottak ki, csak az amerikai közgazdászok éljeneztek, mert a lengyelek maguk nagyon is értették, hogy az valójában mit takar.  

Úgy tűnik, néhány embert valaminek a szabadpiaci természetről pusztán azzal is meg lehet győzni, hogy a dolgot „piacinak” címkézik. Így szaporodhatnak el az olyan különös teremtmények, mint a „piaci szocialisták” vagy a „piaci szociáldemokraták”. Egy olyan korban, amikor a tartalmat maga alá gyűri a retorika, természetesen a „szabadság” is egy olyan fogalom lesz, amivel könnyen lehet híveket szerezni egyszerűen úgy, hogy „szabadpiacinak” vagy „szabadkereskedelminek” hívjuk magunkat vagy javaslatainkat. A balekoknak gyakran elég a címke, hogy bedőljenek.

Épp így a szabad kereskedelem bajnokai között az „Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény” (NAFTA) címke is feltétlen támogatást követel. „Hogyan is lehetsz a szabadkereskedelem ellen?” – kérdik. Nos, a válaszom nagyon egyszerű: azok, akik létrehozták a NAFTA-t és azt „szabadkereskedelminek” nevezik, ugyanazok az emberek, akik a kormányzati költekezést „befektetésnek”, az adókat „hozzájárulásnak”, az adóemelést meg „deficitcsökkentésnek” hívják. És azt se felejtsük el, hogy a kommunisták szintén a "szabadság birodalmának” nevezték a rendszerüket.

Először is, a valóban szabad kereskedelem nem igényel semmilyen egyezményt. Amennyiben a hatalom tényleg szabad kereskedelmet akar, úgy mindössze annyit kell tennie, hogy eltörli a számos importkvótát, vámot, dömpingellenes törvényt, és az egyéb amerikai kereskedelmi korlátozást. Semmilyen külpolitikai lépésre vagy külföldi manőverre nincs ehhez szükség. Ne legyenek kétségeink, ha a valódi szabad kereskedelem egyszer tényleg kilátásba kerülne a politika horizontján, akkor az csakis egyféleképpen lenne tálalva: a kormány/média/big business komplexum foggal-körömmel ellenezné. Az újságok véleményrovatai kórusban „figyelmeztetnének” a XIX. század közelgő visszatértére, a média megmondóemberei és az akadémikusok pedig elővennék az összes régi maszlagot a szabadpiaccal szemben, hogy az a kormány „felügyelete” nélkül kizsákmányoló, anarchikus meg a többi. A hatalom reakciója olyan vehemens lenne, mintha legalábbis a jövedelemadót akarnák eltörölni.

Joseph Haydn A teremtés
2015. október 9.