Tudattalan antikapitalizmus. Sigmund Freud a fukarságot, a pénzfelhalmozásra való hajlamot a gyermekkori anális érzékiséggel hozza összefüggésbe. Mivel mással! Freud szerint "bárhol is uralkodó szerepet játszanak vagy fennmaradnak archaikus gondolkodásmódok - az ősi civilizációkban, a mítoszokban, a tündérmesékban és babonákban, a tudattalan gondolatokban, az álmokban és neurózisokan - a pénz a legszorosabb kapcsolatba kerül az ürülékkel."

***

Visszautasítható ajánlat. A jegyirodában kértem az augusztusi Kaposfest két egymást követő napjának esti koncertjére egy-egy jegyet. A fiatal eladónő azt kérdi tőlem: "Egyedül utazik?". Mire én kedélyesen: "Miért? Tán kedve lenne velem jönni?". A nő egy ideig hallgatott, majd azt mondja: "Én is szívesen mennék valahova nyaralni, de nincs kivel, egyedül meg nem olyan jó". Mi ez, ajánlat?

***

Szúrás. Szokásos nyári akció az Alexandrában. Potom áron veszek egy George Jonas és egy Susan Sontag kötetet. Szívtájon szúrás. A kánikula egyetlen előnye, hogy alacsonyan tartja a vércukromat.

A civilizáció egy fejlődés az egyénközpontú társadalom felé. A barbár egész léte nyilvános, amit törzse törvényei szabályoznak. A civilizáció az a folyamat, ami felszabadítja az embert a többi emberhez való kötöttség béklyója alól. (Ayn Rand: Az Ősforrás)

Bartók Béla: Szabadban - Az éjszaka zenéje (1926) (Szász Tibor)

U2: If You Wear That Velvet Dress (1997)

Depeche Mode: The Bottom Line (1997)

Harold Becker (r.): Minden gyanú felett (City Hall) (1996)
Nicholas Meyer (r.): Vendetta (1999) (5*)
Roger Michell (r.): Ütközéspont (Changing Lanes) (2002)
Spike Lee (r.): Utál a csaj (She Hate Me) (2004)
Rudolf Péter (r.): Üvegtigris 2. (2006)
Jonathan Hensleigh (r.): Nem írnek való vidék (Kill the Irishman) (2011) (5*)

Kezembe akadt, hát elolvastam Babits A magyar jellemről című esszéjét. Babits szerint a magyar legfőbb jellemvonása a horatiusi nil admirari - a mindent látott ember passzív józansága, realizmusa, flegmasága és óvatossága. A vállrándítás, amivel minden dolgot tudomásul vesz, mondván, történt ilyen már máskor is (majd pöfékelve pipájába szív). Aztán Babits e faculté maitresseből levezet egyet-mást: kezdve onnan, hogy a magyar sokkal inkább "politikus nemzet”, mintsem "harcos nemzet", egészen odáig, hogy magyar ember "idegenért nem adja vérét" meg hogy a változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az "értékek átértékelésével". Plusz a magyar jellem opponál "az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát". Bár Babits maga jegyzi meg, hogy a "nemzetkarakterológiai" vizsgálatok legtöbbször politikai megfontolásokat követnek, mikor is a vizsgálódás célja egy előzetes politikai gondolatépítménybe illeszkedő nemzeti karakter megkreálása, valójában Babits esetében is teljesen nyilvánvaló az (aktuál)politikai indíttatás. Babits tanulmánya eredetileg a Szegfű Gyula szerkesztette híres 1939-es Mi a magyar? című tanulmánykötetben jelent meg. A laktanyákban ekkor már javában pucolták a fegyvereket. Ugyanezen Szegfű szerkesztette kötetben jelent meg Kodály Magyarság a zenében című esszéje. Ebben ilyeneket ír Kodály: "Szomszédainkkal való évezredes érintkezés eredménye a sok közös dallam. Néha nem könnyű megmondani, melyik honnan ered. (...) Legkevesebbet talán a németektől vettünk át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek." Nos, a Babits-féle nemzetkarakterológia épp ilyen.

Olvasom Ormos Mária Múlt a jelenben című - egyébként nem túl jó - esszékötetét. A professzor asszony nem egy helyütt fölveti, hogy valójában sosem volt olyan, hogy szociáldemokrata gazdaságpolitika (amennyiben sosem dolgoztak ki igazából ilyet). Ezt írja például:

Létezett kommunista gazdaságpolitika, amelynek a tengelyében a kapitalizmus felszámolása és a magántulajdon megszüntetése állt, de szociáldemokrata gazdaságpolitikát nem ismer a világ.

Természetesen van szociáldemokrata gazdaságpolitika, amit Wilhelm Röpke találóan "államkincstári szocializmusnak" nevezett el, és aminek a "mindent egy kalapba, mindent egy kalapból" a legfőbb elve. Ez a gyakorlatban a "fejni a kapitalista tehenet, ami adja a szocialista tejet" politikáját jelenti. Úgy tűnik, Ormos asszony még valahogy nem találkozott mindezzel.

Cameron Crowe (r.): Elizabethtown (2005)
Shekhar Kapur (r.): Elizabeth: Az aranykor (Elizabeth: The Golden Age) (2007)
Michael Moore (r.): Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story) (2009)
Woody Allen (r.): Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger) (2010)
Shawn Levy (r.): Párterápia (Date Night) (2010)

Diana Krall: Wide River to Cross (Julie Miller/Steven P. Miller)

(találtam egy - kissé talán furcsa - hivatkozást egy korábbi posztomra. Új Művészet folyóirat 2012. szeptemberi szám 17.o. :))

Egy Rothbard cikk a Liberatórium blogon (némi kommentárral).

A HVG Kiadó példás gyorsasággal — a könyvhétre időzítve a megjelenést — adta ki itthon Daron Acemoglu és James A. Robinson szerzőpáros tavalyi nagy sikerű Miért buknak el nemzetek? című, A hatalom, a jólét és a szegénység eredete alcímet viselő könyvét. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, a kötet az évtized legnagyobb hatású fejlődéselméleti műve lesz. Acemoglu jelenleg a világ talán leggyakrabban hivatkozott közgazdászprofesszora, egy igazi sztár a nagyvilág akadémikus köreiben.

Miért van, hogy egyes országok gazdagok, míg mások meg szegények? — teszik fel a nagy kérdést a szerzők. És válaszuk is van. Méghozzá pofon egyszerű: a gazdag országoknak központosított, ugyanakkor demokratikus (befogadó, plurális) politikai intézményei vannak, amelyek lehetővé teszik a jogállam és a piacgazdaság normális működését. Ezzel szemben a szegény országokban oligarchikus (kizáró, kizsákmányoló) politikai intézmények működnek, amelyek viszont kizsákmányoló gazdasági intézményekhez vezetnek. És ennyi. Semmiféle nagy titok sincs itt, kérem. Oligarchikus társadalmakban olyan oligarchák birtokolják a politikai és a gazdasági életet, akik nem adnak teret a hatalmukat veszélyeztető innovációknak, és az abból fakadó teremtő rombolásnak (Schumpeter). Demokratikus társadalmakban ellenben egyenletesebben oszlik meg a politikai hatalom, ami viszont gátat vet a kizárólag szűk csoportérdekeket szolgáló kizsákmányoló gazdasági intézmények bevezetésének. Mindeközben működik egyfajta visszacsatolás: a demokratikus politikai rendszer befogadó piaci intézményeket hoz létre, ami a gazdasági elit folyamatos cserélődésével, valamint újabb és újabb társadalmi rétegek felemelkedésével jár, ami viszont tovább erősíti a politikai rendszer befogadó jellegét. És fordítva: az oligarchikus politikai rendszer bebetonozza az oligarchák gazdasági hatalmát, ami tovább növeli az oligarchák politikai hatalmát. A szerzők szerint mindazonáltal ki lehet törni mindkét körből: demokratikus országok is elindulhatnak egy oligarchikus rendszer lejtőjén, illetve oligarchikus országok egy demokratikus rendszer felé vezető úton. Nincs kérlelhetetlen történelmi fátum.

De teóriából nagyjából ennyi elég is. Már e néhány mondat is lefedi az elméleti mondandó háromnegyedét. Valójában teóriából van a legkevesebb Acemoglu és Robinson könyvében. A szerzők 440 oldalon keresztül hozzák a történelmi példákat azon — tkp. evidensnek tűnő (bár nem az) — tézisük igazolására, hogy egy ország politikai intézményrendszere határozza meg a gazdasági intézményrendszer jellegét, a gazdasági intézményrendszer jellege pedig az ország jólétét. Az őrületes mennyiségű történelmi példa (esettanulmány) miatt a kötet akár egy izgalmas történelemkönyvként is olvasható, ámbár nekem személy szerint egy idő után kezdett fárasztó lenni az a rengeteg sztori, aminek mindig ugyanaz a konklúziója. Sőt — egyetértve William Easterlyvel — egy kicsit talán gyanús is lett, hogy Acemoglu és Robinson teóriája valahogy minden történelmi eseményre olyan frappáns magyarázattal szolgál a maja városállamoktól kezdve a zimbabwei zsarnok, Robert Mugabe rendszerén át a Szovjetunió bukásáig. Szóval, ha valaki nem akar két héten át részletekbe menőkig a középkori Velence tündökléséről és bukásáról olvasni, sem az 1688-as angol dicsőséges forradalomról vagy Brazília elmúlt évtizedeinek történetéről, pusztán a mű nektárjára vágyik, úgy elég a könyv utolsó fejezetét (A szegénység és a jólét értelmezése) elolvasnia. Abban nagyjából minden benne van. Persze a teljes kötet elolvasása sem hiábavaló időtöltés.

Egy dolgot viszont bizonyosan megtanulunk a könyvből: az államok hosszú távú prosperitását tekintve a demokratikus kapitalizmusnak nincs alternatívája. Autokratikus politikai rendszerekben nincs innováció, következésképpen történelmi léptékű fejlődés sincs. Nincs ázsiai csoda meg hasonlók.

Duffy: Stepping Stone

Képzeljük el a szakácsokat, ahogy a húsleves készítésén vitatkoznak! Az egyik szakács azt mondja, a húslevesbe bizony kell éti csiga, mert attól lesz jó, mire a többi lehurrogja. Aztán egy másik szakács szerint lócitrom kell bele, mert attól lesz finom. A harmadik szerint valójában egy csipet kutyagumi kell hozza, az adja meg a sava-borsát. És így tovább. A szakácsok egymást anyázva nagy perpatvart csapnak. Vajon rá bíznánk az ilyenekre a főzést? És vajon az állam vezetése? Az egyik politikus szerint csökkenteni kell az adókat, a másik szerint emelni, az egyik szerint bizonyos javakra hatósági árat kellene megállapítani, a másik szerint piaci árak kellenek, az egyik szerint privatizálni kell az állami cégeket, a másik szerint államosítani kellene még a magáncégeket is, mert attól lesz csak igazán jó. És így tovább. A húslevest nem bíznánk vélekedőkre, az államot igen? A főzőkanálhoz nem engednénk oda mindenkit. És a kormányrúdhoz? Vélhetőleg hasonló megfontolások vezették Platónt, amikor arra jutott, hogy az államot nem a százból százfélét állító vélekedőknek, szofistáknak és demagóg szónokoknak kellene vezetnie, hanem a bölcseknek, akik ismerik az igazságot. Amire rögtön érkezik a pilátusi kérdés: mi az igazság? (Meg aztán nem árt Karl Popper intelmét is észben tartani: az igazság alapján politizálni többnyire erőszakhoz vezet.)

Amy Winehouse: Valerie ('68 version)

Veronique de Rugy cikke.

Aram Hacsaturján örmény származású szovjet zeneszerző, akit leginkább Spartacus és Gajané balettjei után ismer a nagyérdemű. (Esetében, azt hiszem, kijár a szovjet jelző.) A balettekből készült szvitek igazi koncertkedvencek. A Spartacusból Spartacus és Phrygia adagióját mindenki ismeri: ez volt ti. a népszerű Onedin család sorozat főcímzenéje. De ugyanígy a kollektív tudattalan masszív része a Gajanéból a Kardtánc is. De vajon ez honnan van meg mindenkinek?

Egy röpke kilenc órás projekt keretében megnéztem J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura című regényéből készült, Peter Jackson rendezte, filmtrilógiát. A három film mindösszesen 17 Oscar-díjat nyert. És nagyon rossz. Igaz, a történet annyira bornírt, hogy az már mulatságos.

The Misplaced Emphasis in Contemporary Business-Fluctuation Theory című írásában Clark Warburton az 1919-45-ig terjedő időszak adatait vizsgálva arra jut, hogy a "tőke határhatékonyság" (marginal efficiency of capital), a likviditási preferencia és a fogyasztási hajlandóság sokkal inkább a pénzmennyiség változásának függvénye, mintsem a konjunktúra-ciklust meghatározó független tényezők. Mindez teljes összhangban áll a 20. század első évtizedeinek klasszikus (pre-keynesiánus) közgazdaságtanával. Egy "monetarista" ellenforradalom 1946-ból.

Faith No More: Just a Man

Az élelem megtermelésének és elosztásának kezdettől a kommunista hatalom kezén lévő monopóliuma igen hatékony eszköznek bizonyult a népesség ellenőrzésére és elnyomására. Már 1917 szeptemberében, mielőtt még átvették volna a hatalmat, Lenin sokat dicsérte az élelmiszer adagolásának módszerét az "aki nem dolgozik, ne is egyék" jelszó jegyében. Meglehetősen fenyegető elv ez egy olyan rendszerben, ahol a hatalom dönti, ki dolgozhat... (Stéphane Courtois: A kommunizmus bűnei. In)

Két hete linkeltem ide egy posztot, melyben Krugman a japán jegybank 2000 és 2003 közötti laza monetáris politikájának kudarcára hivatkozva megkérdőjelezi Milton Friedman azon nevezetes állítását, miszerint a FED monetáris expanziója anno megakadályozhatta volna a nagy gazdasági világválság kialakulását. Krugman már 2007-es Friedmanről írt híres-hírhedt cikkében hangot adott e véleményének (83-85. o.). Érvelése a hagyományos keynesi you can’t push on a string elgondoláson alapul.

Mindazonáltal Krugman keveri a szezont a fazonnal: Friedman ui. egyáltalán nem azt állította, hogy az amerikai gazdaságot monetáris expanzióval ki lehetett volna húzni a válságból, hanem azt, hogy a Bank of the United States (ami egyszerű kereskedelmi bank volt) 1930 novemberi csődjét követő általános bankpánik, és az annak következtében kialakuló sorozatos bankcsődök elkerülhetők lettek volna, ha a FED likviditással látja el a bankrendszert. 1930 szeptember-októberében valójában még semmi nem utalt a következő évek összeomlására, jóllehet a gazdaság recesszióban volt. Friedman szerint a FED tkp. azzal okozta a válságot, hogy nem teljesítette azt a feladatát, amiért eredetileg létrehozták: azt, hogy a bankok "végső menedéke" legyen (a lender of last resort) egy esetleges bankpánik esetén. A Krugman által emlegetett monetáris élénkítés viszont nem mondhatott csütörtököt a Nagy Válságban, mert semmilyen monetáris élénkítés nem volt. Vagy ahogy Friedman fogalmaz 1970-es híres előadásában: "Nem igaz, hogy a monetáris politika megmérettetett és könnyűnek találtatott. Mert nem mérettetett meg." (76. o.)

Persze mindezzel Krugman is tökéletesen tisztában van. Ez a 2007-es cikkből egyértelműen kiderül. Ugyanakkor azon lehet filozofálni — miként influenzajárvány hasonlatában Krugman teszi —, hogy okozta-e a FED a Nagy Válságot azzal, hogy nem akadályozta meg a kialakulását azáltal, hogy kellő mennyiségű pénzt biztosít a bankok részére (államkötvények vásárlásával, ami '32-ben kis időre valóban meg is történt). Nota bene Friedman szerint az egész '20-as éveket szigorú monetáris politika jellemezte (bár a pénzmennyiség évi 4%-kal nőtt, a nagykereskedelmi árak évi 1%-kal csökkentek, 1928 közepétől pedig "szokatlanul szoros" lett. Mindazonáltal Friedman azt is elismeri, hogy a '29-31-es "az egyetlen gazdasági visszaesés (...), amelyet nem lehet explicit módon a FED restriktív intézkedéseihez kapcsolni" (88. o.) (Újra: a FED mulasztása ezt a recessziót fordította válságba). Némileg ellentmondásos. (És ha már itt tartok: Friedman szerint ha '30-ban az 1914 előtti pénzügyi rendszer létezett volna, akkor nagy valószínűséggel egy, az 1907-es bankpánikhoz hasonló eseményeknek lehettünk volna a tanúi, ami összességében sokkal kisebb katasztrófát jelentett volna (uo. 91 o.). Ha így nézzük, a FED okozta a válságot — a puszta létével.)

Abban is lehet Krugmannek igazsága, hogy Friedman a FED mulasztását, mint a válság okát, helyenként hajlamos némiképp összemosni az állam túlzott szerepvállalásával, mint általában a gazdasági problémák döntő okával (pl. 42-43. o.).

Megnéztem Steven Soderbergh közel négy és fél órás filmjét Ernesto "Che" Guevaráról, az argentin származású hivatásos forradalmárról, ipari miniszterről és marxista gerillaharcosról. Mondanom sem kell, a film hősként mutatja be Guevarát (Benicio Del Toro 2008-ban Cannesban megkapta a legjobb színésznek járó díjat az alakításért). A néző mindazonáltal mégis csak az látja, amit lát: a nagy Che Guevara egy sípoló tüdejű mitugrász, aki néhány analfabéta futóbolond társaságában puskával katonásdit játszik mindenféle kubai és bolíviai dzsungelekben. Semmi kétség, a film legszebb pillanatait Catalina Sandino Moreno színésznő jelenti. Kedvenc részem, amikor Guevara '64-ben New Yorkba utazik, hogy beszédet mondjon az ENSZ-ben. Látjuk New Yorkot, a magas házakat, a parkokat, a gazdagságot. A képek alatt pedig Che magvas gondolatát halljuk: A kapitalista rendszerben az emberek láthatatlan ketrecben élnek. Hisznek például az önmegvalósító ember mítoszában, csak azt nem fogják fel, hogy a többség lehetőségeit olyan erők szabják meg, melyekről még csak nem is tudnak. Aztán a következő snittben a dzsungelt látjuk egy égő faviskóval. És ezzel helyére is kerül a nagy okosság. Meg úgy általában Che Guevara egész jelentősége.

Nem dolgozhatott zavartalanul; szemét tűrhetetlen csillogás hasogatta: legalább féltucatnyi fém- és üvegtesten járták őrjítő táncukat amott távolabb a napsugarak. Autóbuszok volnának? Azok; mozdulatlanul vesztegelnek, szemlátomást üresen várakozva távol lévő utasaikra; a helyi járat állományához semmiképp sem tartozhatnak, szürke kopottságuk szégyenkeznék e kék, piros, sárga, zöld meg barna ipari remekek közt, melyek egyike-másika emelettel, légkondicionáló berendezéssel is dicsekedhet, de még a legszerényebbnek is valamilyen szembeötlő cégjelzés hivalkodik az oldalán, az utazási irodák harsány kínálatával ámítva az utast. A küldött közelebb lépett, hogy jobban lásson: város- és országneveket olvasott, közelieket és távolabbiakat, a világnak mind a négy tájáról. A csapás váratlan volt – turisták szerepeltetésével nem számolt –, bár alaposabban megfontolva, és akár az előbbi ember szavait is figyelmen kívül hagyva, nem az ő hibája-e, ha épp ez a körülmény találja vértezetlenül? A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból – gondolnia kellett volna rá, hogy éppen ezt a lehetőséget az ellenfél nem hagyja kiaknázatlanul. Hol lehetnek vajon? – keserű kíváncsisággal nézett körül: üzemszünet van-e éppen, vagy ellenkezőleg, nagy javában folynak-e számukra valahol a mutatványok – nem lehetett tudni; sehol sem mutatkoztak, e sivár környék tulajdonjogáért most csak elhagyott autóbuszaik néma fenyegetése perelhetett. (Kertész Imre: A nyomkereső)