Apuka a boltban azt mondja az ötéves forma kislányának: Na gyere, nézünk neked olyan mogyoróslófaszt, amit szeretsz.

Van egy kis borozás a Széchenyi téren

The Manhattan Transfer: American Pop

Kaposvár belvárosa kicsi, de csinos. Megnézem a Szász Endre kiállítást a Vaszary Képtárban. Ugyanaz a női arc százszor megfestve. Egy kávéház teraszán presszókávét szürcsölök, és olvasom az útra hozott könyvet. A vietnami háború során amerikai repülőgépek hatalmas mennyiségű hamis vietnami papírpénzt dobtak le Vietnam felett (az igazi helikopter pénz). A hamis bankón egy nyom nélkül leválasztható szelvény volt, amire az amerikaiak háború ellenes propagandaszöveget nyomtattak. A hamis pénz inflációhoz vezetett (az USA megfogadta Lenin híres intelmét, miszerint nincs biztosabb módja egy társadalom szétzilálásának, mint pénzének elértéktelenítése). Később eszem egy fenséges cézár salátát egy kis száraz vörösborral. Már ezért a salátáért megérte leutazni. Meghallgatom Fazekas Gergely zenetörténész rövid előadását az esti koncerten elhangzó művekről. A koncert utólsó darabja Bartók Divertimentója, amit a fesztivál művészeiből alakult kamarazenekar ad elő (Kelemen Barnabással az élén). Megtörténik a csoda, az elődás szenzációs. Még tart a tapsvihar, de én már a mosdóban injekciózom az inzulint a combomba. Kilépve a Szivárvány Kultúrpalotából száz méterre a főtéren játszani kezd egy rockzenekar. A Sweet Home, Alabamával kezdenek. Észre veszek a főtéren egy hagyományos (érmés, kagylós) nyilvános telefont. Kilépési pont a Mátrixból. Hosszú még az éjszaka.

nagyítás

Ligeti György: Szólószonáta gordonkára (1948-53) (Matt Haimovitz)

Úgy vettem meg George Jonas (alias Jónás György) magyar származású kanadai író, újságíró Történelem seprűnyélen című kötetét, hogy egyszer talán majd valamikor elolvasom, ha egyáltalán. Egy pohár sör árába került, nem veszíthettem vele. Aztán kíváncsiságképpen el kezdtem olvasni. Első oldal, második oldal, harmadik. A huszadik oldal körül világos lett, hogy a többi olvasnivalóm várhat (meg persze egyébként is). A könyv egyszerre önéletrajz és esszégyűjtemény. És roppant szórakoztató (még ha az esszészerű részek tartalmát illetően vannak is fenntartásaim). Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom!

Kis ízelítő a könyvből:

A legborúsabb években, amikor apám otthon tartózkodott, főzögetett és zongorázgatott, anyám a Vörös Csillag Traktorgyárba járt dolgozni. Megtartotta a könyveket, és továbbra is rendkívüli türelmet mutatott az őt körülvevő egyszerű emberek iránt. Azokban az években nyíltan lehallgatták a telefonokat - Sztálin még élt -, és amikor anyám időnként felhívta apámat a gyárból, mindig németül beszélt vele. Egy napon berendelték a (kommunista) párttitkár irodájába. A ragyás és alacsony Lajos elvtárs régen nagybátyám sofőrje volt, de megfelelő kiképzést kaphatott, mert anyámmal körültekintően viselkedett.
- Magda, az isten szerelmére - kérlelte anyámat -, abba tudná hagyni a német nyelvű telefonbeszélgetéseit? Az őrületbe kergeti a lehallgatókat.
- Ne aggódjon, Lajos -  felelte anyám a tőle megszokott méltósággal -, kelet-német nyelven beszélünk.

A Heti Világgazdaság friss számában összefoglaló cikk Acemoglu és Robinson könyvéről. A cikk kitér rá, hogy az eredeti  extractive vs. inclusive institutions terminusok a magyar kiadásban kizsákmányoló vs. befogadó intézmények néven szerepelnek, ami megtévesztő, amennyiben a kizsákmányolás kifejezés utalhat a marxi munkaérték-elmélet kizsákmányolás fogalmára, jóllehet a szerzők nem kívántak semmi ilyesmire utalni. A könyvről írt posztomban magam is „kizsákmányoló gazdasági intézményekről” írtam. Én egyáltalán nem tartom elhibázottnak a kizsákmányoló kifejezést, amennyiben érzékletesen adja vissza a dolog lényegét: kicsikar, kiprésel, kihajt. Ki tagadná, hogy pl. a robot feudális intézménye kizsákmányoló volt? És hát éppen erről szól Acemoglu és Robinson könyve: amíg a jobbágyság nincs "be emelve az alkotmány sáncai mögé", addig robot is lehet. Amíg a politikai intézményrendszer kirekesztő, addig a politikailag kirekesztett tömegek nagy valószínűséggel a politikai hatalmat birtokló oligarchikus elit gazdasági érdekeit szolgáló kizsákmányoló jellegű gazdasági intézményeknek vannak alávetve.

Tudattalan antikapitalizmus. Sigmund Freud a fukarságot, a pénzfelhalmozásra való hajlamot a gyermekkori anális érzékiséggel hozza összefüggésbe. Mivel mással! Freud szerint "bárhol is uralkodó szerepet játszanak vagy fennmaradnak archaikus gondolkodásmódok - az ősi civilizációkban, a mítoszokban, a tündérmesékban és babonákban, a tudattalan gondolatokban, az álmokban és neurózisokan - a pénz a legszorosabb kapcsolatba kerül az ürülékkel."

***

Visszautasítható ajánlat. A jegyirodában kértem az augusztusi Kaposfest két egymást követő napjának esti koncertjére egy-egy jegyet. A fiatal eladónő azt kérdi tőlem: "Egyedül utazik?". Mire én kedélyesen: "Miért? Tán kedve lenne velem jönni?". A nő egy ideig hallgatott, majd azt mondja: "Én is szívesen mennék valahova nyaralni, de nincs kivel, egyedül meg nem olyan jó". Mi ez, ajánlat?

***

Szúrás. Szokásos nyári akció az Alexandrában. Potom áron veszek egy George Jonas és egy Susan Sontag kötetet. Szívtájon szúrás. A kánikula egyetlen előnye, hogy alacsonyan tartja a vércukromat.

A civilizáció egy fejlődés az egyénközpontú társadalom felé. A barbár egész léte nyilvános, amit törzse törvényei szabályoznak. A civilizáció az a folyamat, ami felszabadítja az embert a többi emberhez való kötöttség béklyója alól. (Ayn Rand: Az Ősforrás)

Bartók Béla: Szabadban - Az éjszaka zenéje (1926) (Szász Tibor)

U2: If You Wear That Velvet Dress (1997)

Depeche Mode: The Bottom Line (1997)

Harold Becker (r.): Minden gyanú felett (City Hall) (1996)
Nicholas Meyer (r.): Vendetta (1999) (5*)
Roger Michell (r.): Ütközéspont (Changing Lanes) (2002)
Spike Lee (r.): Utál a csaj (She Hate Me) (2004)
Rudolf Péter (r.): Üvegtigris 2. (2006)
Jonathan Hensleigh (r.): Nem írnek való vidék (Kill the Irishman) (2011) (5*)

Kezembe akadt, hát elolvastam Babits A magyar jellemről című esszéjét. Babits szerint a magyar legfőbb jellemvonása a horatiusi nil admirari - a mindent látott ember passzív józansága, realizmusa, flegmasága és óvatossága. A vállrándítás, amivel minden dolgot tudomásul vesz, mondván, történt ilyen már máskor is (majd pöfékelve pipájába szív). Aztán Babits e faculté maitresseből levezet egyet-mást: kezdve onnan, hogy a magyar sokkal inkább "politikus nemzet”, mintsem "harcos nemzet", egészen odáig, hogy magyar ember "idegenért nem adja vérét" meg hogy a változásban is állandóságot kereső ösztöne nem rokonszenvezik az "értékek átértékelésével". Plusz a magyar jellem opponál "az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen, amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul a nyers erőszak előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát". Bár Babits maga jegyzi meg, hogy a "nemzetkarakterológiai" vizsgálatok legtöbbször politikai megfontolásokat követnek, mikor is a vizsgálódás célja egy előzetes politikai gondolatépítménybe illeszkedő nemzeti karakter megkreálása, valójában Babits esetében is teljesen nyilvánvaló az (aktuál)politikai indíttatás. Babits tanulmánya eredetileg a Szegfű Gyula szerkesztette híres 1939-es Mi a magyar? című tanulmánykötetben jelent meg. A laktanyákban ekkor már javában pucolták a fegyvereket. Ugyanezen Szegfű szerkesztette kötetben jelent meg Kodály Magyarság a zenében című esszéje. Ebben ilyeneket ír Kodály: "Szomszédainkkal való évezredes érintkezés eredménye a sok közös dallam. Néha nem könnyű megmondani, melyik honnan ered. (...) Legkevesebbet talán a németektől vettünk át. Nem csoda: homlokegyenest ellenkezik már a két nyelv ritmusa és hangsúlya, ezenfelül a tisztán zenei sajátságok is ellentétesek." Nos, a Babits-féle nemzetkarakterológia épp ilyen.

Olvasom Ormos Mária Múlt a jelenben című - egyébként nem túl jó - esszékötetét. A professzor asszony nem egy helyütt fölveti, hogy valójában sosem volt olyan, hogy szociáldemokrata gazdaságpolitika (amennyiben sosem dolgoztak ki igazából ilyet). Ezt írja például:

Létezett kommunista gazdaságpolitika, amelynek a tengelyében a kapitalizmus felszámolása és a magántulajdon megszüntetése állt, de szociáldemokrata gazdaságpolitikát nem ismer a világ.

Természetesen van szociáldemokrata gazdaságpolitika, amit Wilhelm Röpke találóan "államkincstári szocializmusnak" nevezett el, és aminek a "mindent egy kalapba, mindent egy kalapból" a legfőbb elve. Ez a gyakorlatban a "fejni a kapitalista tehenet, ami adja a szocialista tejet" politikáját jelenti. Úgy tűnik, Ormos asszony még valahogy nem találkozott mindezzel.

Cameron Crowe (r.): Elizabethtown (2005)
Shekhar Kapur (r.): Elizabeth: Az aranykor (Elizabeth: The Golden Age) (2007)
Michael Moore (r.): Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A Love Story) (2009)
Woody Allen (r.): Férfit látok álmaidban (You Will Meet a Tall Dark Stranger) (2010)
Shawn Levy (r.): Párterápia (Date Night) (2010)

Diana Krall: Wide River to Cross (Julie Miller/Steven P. Miller)

(találtam egy - kissé talán furcsa - hivatkozást egy korábbi posztomra. Új Művészet folyóirat 2012. szeptemberi szám 17.o. :))

Egy Rothbard cikk a Liberatórium blogon (némi kommentárral).

A HVG Kiadó példás gyorsasággal — a könyvhétre időzítve a megjelenést — adta ki itthon Daron Acemoglu és James A. Robinson szerzőpáros tavalyi nagy sikerű Miért buknak el nemzetek? című, A hatalom, a jólét és a szegénység eredete alcímet viselő könyvét. Valószínűleg nem tévedek sokat, ha azt mondom, a kötet az évtized legnagyobb hatású fejlődéselméleti műve lesz. Acemoglu jelenleg a világ talán leggyakrabban hivatkozott közgazdászprofesszora, egy igazi sztár a nagyvilág akadémikus köreiben.

Miért van, hogy egyes országok gazdagok, míg mások meg szegények? — teszik fel a nagy kérdést a szerzők. És válaszuk is van. Méghozzá pofon egyszerű: a gazdag országoknak központosított, ugyanakkor demokratikus (befogadó, plurális) politikai intézményei vannak, amelyek lehetővé teszik a jogállam és a piacgazdaság normális működését. Ezzel szemben a szegény országokban oligarchikus (kizáró, kizsákmányoló) politikai intézmények működnek, amelyek viszont kizsákmányoló gazdasági intézményekhez vezetnek. És ennyi. Semmiféle nagy titok sincs itt, kérem. Oligarchikus társadalmakban olyan oligarchák birtokolják a politikai és a gazdasági életet, akik nem adnak teret a hatalmukat veszélyeztető innovációknak, és az abból fakadó teremtő rombolásnak (Schumpeter). Demokratikus társadalmakban ellenben egyenletesebben oszlik meg a politikai hatalom, ami viszont gátat vet a kizárólag szűk csoportérdekeket szolgáló kizsákmányoló gazdasági intézmények bevezetésének. Mindeközben működik egyfajta visszacsatolás: a demokratikus politikai rendszer befogadó piaci intézményeket hoz létre, ami a gazdasági elit folyamatos cserélődésével, valamint újabb és újabb társadalmi rétegek felemelkedésével jár, ami viszont tovább erősíti a politikai rendszer befogadó jellegét. És fordítva: az oligarchikus politikai rendszer bebetonozza az oligarchák gazdasági hatalmát, ami tovább növeli az oligarchák politikai hatalmát. A szerzők szerint mindazonáltal ki lehet törni mindkét körből: demokratikus országok is elindulhatnak egy oligarchikus rendszer lejtőjén, illetve oligarchikus országok egy demokratikus rendszer felé vezető úton. Nincs kérlelhetetlen történelmi fátum.

De teóriából nagyjából ennyi elég is. Már e néhány mondat is lefedi az elméleti mondandó háromnegyedét. Valójában teóriából van a legkevesebb Acemoglu és Robinson könyvében. A szerzők 440 oldalon keresztül hozzák a történelmi példákat azon — tkp. evidensnek tűnő (bár nem az) — tézisük igazolására, hogy egy ország politikai intézményrendszere határozza meg a gazdasági intézményrendszer jellegét, a gazdasági intézményrendszer jellege pedig az ország jólétét. Az őrületes mennyiségű történelmi példa (esettanulmány) miatt a kötet akár egy izgalmas történelemkönyvként is olvasható, ámbár nekem személy szerint egy idő után kezdett fárasztó lenni az a rengeteg sztori, aminek mindig ugyanaz a konklúziója. Sőt — egyetértve William Easterlyvel — egy kicsit talán gyanús is lett, hogy Acemoglu és Robinson teóriája valahogy minden történelmi eseményre olyan frappáns magyarázattal szolgál a maja városállamoktól kezdve a zimbabwei zsarnok, Robert Mugabe rendszerén át a Szovjetunió bukásáig. Szóval, ha valaki nem akar két héten át részletekbe menőkig a középkori Velence tündökléséről és bukásáról olvasni, sem az 1688-as angol dicsőséges forradalomról vagy Brazília elmúlt évtizedeinek történetéről, pusztán a mű nektárjára vágyik, úgy elég a könyv utolsó fejezetét (A szegénység és a jólét értelmezése) elolvasnia. Abban nagyjából minden benne van. Persze a teljes kötet elolvasása sem hiábavaló időtöltés.

Egy dolgot viszont bizonyosan megtanulunk a könyvből: az államok hosszú távú prosperitását tekintve a demokratikus kapitalizmusnak nincs alternatívája. Autokratikus politikai rendszerekben nincs innováció, következésképpen történelmi léptékű fejlődés sincs. Nincs ázsiai csoda meg hasonlók.

Duffy: Stepping Stone

Képzeljük el a szakácsokat, ahogy a húsleves készítésén vitatkoznak! Az egyik szakács azt mondja, a húslevesbe bizony kell éti csiga, mert attól lesz jó, mire a többi lehurrogja. Aztán egy másik szakács szerint lócitrom kell bele, mert attól lesz finom. A harmadik szerint valójában egy csipet kutyagumi kell hozza, az adja meg a sava-borsát. És így tovább. A szakácsok egymást anyázva nagy perpatvart csapnak. Vajon rá bíznánk az ilyenekre a főzést? És vajon az állam vezetése? Az egyik politikus szerint csökkenteni kell az adókat, a másik szerint emelni, az egyik szerint bizonyos javakra hatósági árat kellene megállapítani, a másik szerint piaci árak kellenek, az egyik szerint privatizálni kell az állami cégeket, a másik szerint államosítani kellene még a magáncégeket is, mert attól lesz csak igazán jó. És így tovább. A húslevest nem bíznánk vélekedőkre, az államot igen? A főzőkanálhoz nem engednénk oda mindenkit. És a kormányrúdhoz? Vélhetőleg hasonló megfontolások vezették Platónt, amikor arra jutott, hogy az államot nem a százból százfélét állító vélekedőknek, szofistáknak és demagóg szónokoknak kellene vezetnie, hanem a bölcseknek, akik ismerik az igazságot. Amire rögtön érkezik a pilátusi kérdés: mi az igazság? (Meg aztán nem árt Karl Popper intelmét is észben tartani: az igazság alapján politizálni többnyire erőszakhoz vezet.)

Amy Winehouse: Valerie ('68 version)

Veronique de Rugy cikke.