Az ipari forradalom hazája Anglia. A 18. század közepétől egy évszázadon át, ahogy mondani szokás, a ködös Albion volt a világ műhelye. A történelem első ipari nagyhatalma. A 19. század első félében az angol kereskedelmi mérleg végig aktív. Anglia ezt az aktívumot tőkekivitelre használja, és válik ezáltal a század legjelentősebb tőkeexportőrévé. Mindazonáltal az ország kereskedelmi mérlege már az 1860-as évektől folyamatosan passzív, ám ezt fedezik a korábbi tőkeexportból származó kamat- és osztalékbevételek. Még úgy fél évszázadon át. Sőt e külföldi tőkejövedelmek további tőkekivitelre adnak lehetőséget: a pénz még több pénzt fial. És ennek hatására Anglia a világ műhelyéből egyre inkább egy importból élő járadékos ország lesz. Versenyképessége fokozatosan romlik. Aztán a világháború után az angol export erőteljesen visszaesik, ’29-től a külkereskedelem passzívumát a külföldi tőkejövedelmek már nem képesek többé finanszírozni. A brit birodalomnak vége. Ám a járadékokból addig kényelmesen élő ország nem akar tudomást venni az új versenytársakról, és az időközben megváltozott világról, inkább ragaszkodik régi birodalmi életformájához. A ’30-as évektől krónikussá válik az angol fizetési mérleg hiánya.

Roppant vázlatos történet, tudom. De a lényeg benne van: a gazdagsághoz nem elég pusztán eleve gazdagnak lenni; igaz ugyan, hogy még sokáig el lehet élni a régi nagyságból, és a sok pénz is képes még egy jóideig többet hozni, de nem az idők végéig; a gazdagok nem lesznek egyre gazdagabbak, hacsak nem képesek a változó világ műhelye maradni. Ahogy Ludwig Lachmann fogalmaz: „Ezért az eszközök puszta tulajdonlása még nem feltétlenül biztosít jólétet, kizárólag azok sikeres felhasználása. Nem az eszközök birtoklása, hanem erőforrásként való használatuk a jövedelem és a gazdagság alapja. (…) A váratlan fordulatok világában a gazdagság fenntartása mindig problematikus, és hosszú távon – talán mondhatjuk – lehetetlen. (…) A vállalkozó feladata éppen abban áll, hogy felfedezze azt, hogy egy örökösen változó világban az erőforrások mely kombinációja válik jövedelmezővé. (…) Ebben a folyamatban teljesen valószínűtlen, hogy ugyanannak az embernek időről-időre mind újra igaza legyen a rendelkezésre álló vagy potenciális erőforrások lehetséges új felhasználásáról, hacsak az illető valóban nem rendkívüli. (…) Egy modern piacgazdaságban nincs örökös jövedelemforrás.” Sem a nagyvállalatok, sem a birodalmak nem kényelmesedhetnek bele a gazdagságba.

(Szétesőben Európa? — teszi fel a (már kissé elcsépelt) kérdést Timothy Garton Ash. (Aki valamiért egyetlen cikkéből sem hagyná ki Adam Michnik nevét.))

Kattints a képre!

Mindeközben máshol. Egy ígéretesnek tűnő oldal.

***

Politikai fiziológia. Ötletszerűen beleolvasok Angela Davis önéletrajzába. 1967. San Diego. Davis szemérmetlenül bevallja: nem bír magával, rajta van a mozgalmár-görcs, de csak kóvályog, mint gólyafos a levegőben — épp nincs hova csapódnia. Tüntetés-megvonási tünetei egyre erősödnek. Végül, amúgy jobb híján, bekapcsolódik egy tüntetés előkészítésébe a vietnami háború ellen. Azt írja: „lelkes voltam és izgatott, hosszú idő óta ez lévén az első tüntetés, melyen részt vettem az Egyesült Államokban”. Igaz, nem volt felhőtlen az öröme, fehérekkel kellett együtt röplapoznia. Ahogy Davis fogalmaz: „egészen újszerű elidegenedést éltem át”.

***

Ez a harc lesz a végső. Gyanítom, Pogátsa Zoltán közgazdász egy hús-vér cég pár oldalas főkönyvi kivonatán sem igazodna el. (Tanácstalanul forgatná, mint Sándor György a Burda szabásmintát, és keresné a Majtényi Frigyes utcát.) Mindenesetre tartani fog Mi a profit? címmel egy előadást. Aminek persze borítékolni lehet a konklúzióját: a profit a munkások kizsákmányolásából származik, ami ugyanakkor a szakszervezetek kollektív bérharcával csökkenthető.

Schopenhauer a nőben tán leginkább egy ágyékot látott, ami hínárként lehúz. Valamit, ami örökkön beszippantja a férfit a világ fogaskerekei közé, így fordítva még egyet a gyarló lét homokóráján. Micsoda elfáradt szemlélet!

***

Schopenhauer látta, hogy aminek színe van, annak visszája is van; az ellentétek együtt fejlődnek. Ámde Schopenhauer csak a dolgok színét akarta, ezért inkább tagadta egészen az életet. Ebben rejlik lényegi pesszimizmusa. Mindazonáltal az élet mégis csak olyan: mennél inkább kifejlődik az ellentét egyik oldala, annál inkább a másik oldala is. Sokszor a legnemesebb képes a leghitványabbra, a legkifinomultabb pedig a legnyersebbre, és a legműveltebb a leginkább barbár, a legokosabb a legbárdolatlanabb. Mennél jobban kileng az inga az egyik irányba, annál inkább a másikba. Csak az egyik irányba ui. nem lehet kilengeni: akik az élet legnagyobb csúcsait képesek megélni, azoké a legmélye is. Schopenhauer valószínűleg túl fáradt volt mindehhez.

***

Aki nem tud legyőzni egy nőt, az a vágyait akarja legyőzni. Ez a schopenhaueri bölcselet lényege: a hatalomvágy titkos kéje az önmagát legyőző aszketizmusban. Mert az ember már csak olyan, hogy uralkodni akar, és aki nem tud semmi valóságoson uralkodni, az magán uralkodik. Aki nem képes semmit elérni, mert túlontúl fáradt ahhoz, hogy a világ ellen törjön, az inkább a semmit-nem-akarás, a vágyakról lemondás és az önmagát legyőzés titkos kéjét és gőgjét keresi. Schopenhauer az elfáradt emberek bölcselője, filozófiája pedig a megfutamodás bölcsessége, ami megnemesítené a világra fanyalgást.

Jesús Huerta de Soto Pénz, banki hitel és gazdasági ciklusok című monumentális műve, ami a Wicksell-Mises-féle monetáris cikluselmélet (az osztrák iskola cikluselmélete) talán legrészletesebb kifejtése, a szerző oldalán magyarul is elérhető. Hosszú olvasmány, de megéri.

Globalizáció, liberális világrend, illiberális demokrácia, Brexit, adósságválság, defláció, migráció, Trump, Putyin, Erdoğan, Aszad, populizmus, antiglobalizmus, protekcionizmus, politikai korrekt, nacionalizmus, elit, középosztály, urbánus, vidéki, arrogáns, tudatlan, muszlim, twitter. 2016-ban a jól értesült véleményformálók többnyire e szavakkal zsonglőrködtek világmegfejtő publicisztikáikban. De az év végén szépen teljesítettek még az álhír, igazság-utáni politika (post-truth politics), alternatív-jobboldal (alt-right) kifejezések is — a kurrens okosságok (bár lassan már ezek is könyökünkön jönnek ki). És most kezemben egy Fordulópontok 2017 című kiadvány, benne olyan nagy nevek világmegfejtő cikkei, mint Francis Fukuyama, Roger Cohen, Kofi Annan vagy Larry Summers. De semmi nóvum: e kiváló férfiak sem kínálnak új szavakat, nincs új olvasat. Ugyanaz a kotta. Globalizáció, populizmus, illiberális demokrácia…

(Nemrég láttam a Diplomás örömlány című 1986-os filmet Sigourney Weaver és Michael Caine főszereplésével. És Mark Blyth cikkét olvasva felötlik bennem a film egy kb. félperces jelenete. Weaver szürke blézerben, förtelmes válltömésekkel, SZTK szemüvegben előadást tart a londoni Közel-Keleti Stratégiai Tanulmányok Intézetében. Petrodollár, arabok, harmadik világ, nyugati kultúra. So 80's.)

Az egyenlőtlenség csökkentése merőben politikai szándék kérdése, véli cikkében Anthony B. Atkinson. Az eszközök tárháza pedig kifogyhatatlan: magasabb minimálbér, garantált alapjövedelem, hozamgarantált állami megtakarítási számlák a kismegtakarítóknak, minimális örökség minden 18. életévét betöltő állampolgárnak, irányított állami kutatási pénzek a munkakiterjesztő technikai fejlesztések érdekében, a munkanélküliségi ráta kormányzati „célkövetése” (az inflációs célkövetéshez hasonlóan), közfoglalkoztatottak számának növelése (a kormány mint „végső foglalkoztató” (a végső hitelező jegybankhoz hasonlóan)) stb., stb. Mindez magasabb jövedelemadóból, vagyonadókból és magáncégekben való magasabb állami részesedésből (profitból) finanszírozva. Roppant eredeti. És mindez természetesen működőképes, és hangyányit sem rontana a gazdaság teljesítményén, véli Atkinson. Sőt javítana rajta! Az ingyen sör, tudjuk, beruházás az emberi tőkébe, a növekvő minimálbér pedig fokozza a munkaadók kreativitását (ha máshol nem, az adóelkerülés terén).

The Presidents of the United States of America Lump (1995)

Byron Manfréd. Manfréd megcsömörlött a józanságtól, és magányos. Az emberek feje fölé nőtt a sok tudománytól, és a túltengő értelem kiölte belőle a becsvágyat. Így aztán szabadulni vágyik az értelem üresen kongó termeiből, és újra meg akar részegedni az élettől -- de nem megy. Az élet habzsolása csak tettetés, a józanságtól való ironikus menekülés.

***

Nietzsche és a zene. A kopár öntudat csak a zenétől tud megrészegedni: a zene, mint önmagát-elvesztés.

***

Ferenc pápa és munkanélküliség. 2016-os utolsó nyilvános szertartásán Ferenc pápa a munkanélküliségről beszélt, és cselekvésre szólította fel a világ vezetőit. Gondolom, legközelebb a monetáris politika lesz soron. Egyébként nem értem ezt a pogány kishitűséget.

Rino Stefano Tagliafierro (r.) Szépség (2016)

Filmjelenet. A férfi a bárban odamegy a kiszemelt nőhöz, megszólítja. A nő az asztalához invitálja. Snitt. Lakás éjszakai félhomályban, a férfi a falhoz szorítja a nőt, szenvedélyesen csókolóznak, közben türelmetlenül vetkőztetik egymást. A nő kapkodva próbálja lehúznia a férfiról a bőrkabátot, a férfi izgatottan keresi a csatot. Aztán telhetetlen testi mámorából egy pillanatra kijózanodva a férfi azt kérdi: Nem kellene előtte mégis inkább megismerkednünk? Mire a nő: És mi van, ha nem kedvelnénk egymást? Egy gondolatnyi csönd után a férfi megszólal: Azt hiszem, teljesen igaza van. Majd folytatódik a heves csók.

***

Jó közgazdász. John Stuart Mill szerint nem lehet jó közgazdász, aki egyszerűen csak közgazdász, tudjuk meg Skidelsky cikkéből. Amihez a maga részéről Skidelsky még hozzáteszi: nem lehet jó közgazdász, aki még közgazdász se igazán, legfeljebb jó matekos. Az olyan zseniális közgazdászoknak, mint Schumpeter, Hayek vagy Keynes szerteágazó ismereteik voltak – a filozófiától a politikatudományon át az anatómiáig. Aki jó közgazdász akar lenni, annak kell valami plusz. Valami, amit máshonnan hoz, és nem magából a közgazdaságtanból. Ezzel szemben a mai közgazdászok kizárólag közgazdaságtant tanulnak, és még a közgazdaságtan klasszikus műveit sem olvassák, így Skidelsky.

***

Matek vs. filozófia. A politikai gazdaságtan klasszikusai David Humetól, Adam Smithen át Millig, Malthusig, Marxig mind a bölcselet felől jönnek. A klasszikus közgazdaságtan döntően etikai, antropológiai, társadalomontológiai stb. alapvetésű, vagyis társadalombölcseleti orientációt mutat. Mai szóval élve, inkább makroökonómia (azaz irányultság tekintve nemzetgazdaságtan) (erősen szimplifikálva). Ezzel szemben a marginalista forradalom képviselői, vagyis a neoklasszikus elmélet olyan nagyjai, mint Gossen, Jevons, Walras, Menger, Edgeworth a természettudományok felől jönnek. A neoklasszikus elmélet matematikai orientációjú, és inkább mikroökonómia (vállalatgazdaságtan, háztartástan). (Ez persze elnagyolt felosztás. David Ricardo pl. természettudományos érdeklődésű volt; kastélyában külön kísérleti laboratóriumot rendezett be. A szalonjában tartott rendszeres fogadásokon rendre a kristályaival meg a kémcsöveivel traktálta a vendégeket, akik főleg miniszterek, befolyásos bankárok és kereskedők voltak, és akik érdeklődést színlelve udvariasan hallgatták ezeket a tudományos kiselőadásokat, annak reményében, hogy előbb-utóbb a business is szóba kerül.)

Az elmaradhatatlan Rákász orgonakoncert a Belvárosi Református Templomban 2016. december 27.

George Michael Father Figure (1987)

Az Év Könyve képzeletbeli díját nálam Barry Eichengreen Globalizing Capital című 2008-as kötete nyerte. A kötet tárgyilagos, elméleti konstrukcióktól nem terhelt, jól megírt gazdaságtörténeti munka: a nemzetközi pénzügyi rendszer fejlődését mutatja be az aranystandardtól (1870-től) napjainkig. Ahogy a könyv alcíme mondja: A History of the International Monetary System. (E kötet ihlette a Kapitalizmus blogra írt Euróbilincsek posztomat. Eichengreen szerint ui. az aranystandard rendszer legfőbb stabilizációs mechanizmusa a spekulatív tőkeáramlás volt (ahogyan akkoriban mondták, a forró pénzek (hot money) mozgása). Amikor pl. az angol font az aranypont alá gyengült, a külföldi befektetők spekulációs céllal rögtön fontot vásároltak, mert tudták, hogy a Bank of England elkötelezett a paritás mellett, és mindent megtesz, hogy rövid időn belül a font visszaerősödjék, ami tőkenyereséget jelentett a spekulánsoknak (ez triviális spekulációs lépés). A spekulációs célú font vásárlás viszont maga erősítette a font árfolyamát, így a Bank of Englandnek valójában alig volt szüksége tényleges beavatkozásra. Az I. világháború után, a ’20-as évekre mindazonáltal a dolgok megváltoztak: a tömegdemokrácia megjelenésével a monetáris politika átpolitizálódott. A spekulánsok többé nem lehettek biztosak abban, hogy jelentős külső egyensúlytalanság esetén a monetáris hatóságok bármi áron fenntartják a paritást, tekintet nélkül a belpolitikai következményekre. A forró pénzek jótékony beáramlása többé nem volt nyilvánvaló, ha a valutaárfolyam (pl. a fonté) az aranypont alá gyengült. Sőt a leértékeléstől (tőkeveszteségtől) tartva a spekulánsok még azt a pénzt is menekíteni kezdték, ami már az országban volt, ezzel további leértékelési nyomás alá helyezve a meggyengült valutát (ami a valutaválságok klasszikus mechanizmusa). Vagyis a forró pénzek áramlása aszerint bizonyult stabilizáló, illetve destabilizáló hatásúnak, hogy a spekulánsok szemében a monetáris hatóságok mennyiben tűntek hitelesnek az aranyparitás fenntartását illetően. És mert a tömegdemokrácia aláásta a monetáris hatóságok hitelességét (vagyis a paritás mindenáron történő fenntartásának szándéka megkérdőjeleződött), az aranystandardnak befellegzett. Á la Polányi.)

Nemrégiben viszont megjelent idehaza Sylvia Nasar A nagy hajsza című 2012-es vaskos kötete, amit villámgyorsan (mohón) elolvastam. És most hajlok arra, hogy Nasar könyvének adjam a képzeletbeli díjat. Jóllehet A nagy hajsza akadémiai presztízse elmarad Eichengreen könyvétől, mindazonáltal egy rendkívül lebilincselő, informatív és olvasmányos műről van szó. Nasar kötete az életrajz, tudománytörténet és kultúrtörténet mesteri ötvözete, ami már-már regényszerű narratívában meséli el a közgazdasági eszme történetét (ami a kötet alcíme). A mű hősei Marx, Engels, Alfred Marshall, Beatrice Potter (Beatrice Webb), Irving Fisher, Joseph Schumpeter, Keynes, Hayek, Milton Friedman, Paul Samuelson stb., akiknek sorsa rejtett és kevésbé rejtett utakon fonódik össze, mint egy grandiózus, több szálon futó viktoriánus regényben, miközben nem mellesleg kirajzolódik a modern közgazdaságtan története. De van itten minden: háború és béke, büszkeség és balítélet, értelem és érzelem; hatalmas vagyonok keletkezése lábdobbanásra, hogy aztán ugyanolyan gyorsan elporladjanak, adósságok és váratlan családi örökségek, üstökösszerűen induló karrierek után hosszú és megalázó mellőzöttség; prostituáltak, szeretők, homoszexuális szerelmek, zabigyerekek, gyermekágyi halál, tuberkulózis, vakság és siketség. Vér, veríték és könnyek. Hőseink egyetlen percig sem unatkoznak, miközben épp megteremtik a közgazdaságtant. Épp csak felszántott temetők nincsenek. És micsoda intellektuális pálfordulások! Beatrice Webb lányként még Herbert Spencer rajongója és közeli barátja, aki Spencer The Man Versus The State kötetét ajándékozza Girton Collagebeli tanárnőjének, és aki ellenzi a kormányzati intervenciót; a háború után Hayek fábiánus szocialista, aki a Bécsi Egyetemen Herbert Furth barátjával megalapítja a szocialista Demokratikus Diákszövetséget; Milton Friedman ’35-ben üdvözli New Dealt, és még a ’40-es években is keynesiánus. Ezernyi apró életrajzi részlet teszi elevenné hőseinket: Herbert Spencer a fiatal Beatrice Potterre kívánta bízni hagyatékát, amitől akkor állt csak el, amikor a nő hozzámegy Sidney Webbhez; miközben a háború után Bécsben éheznek az emberek, Schumpeter az Astoria hotelben lakik, vacsorákat rendez, és szőke konzumhölgyekkel az oldalán kocsikázik a városban; Hayek eredetileg az Acton-Tocqueville Társaság nevet akarta adni a Mont Pelerin Társaságnak, de Frank Knight ellenezte, hogy „két római katolikus arisztokrata” után nevezzék el magukat; Joan Robinson még az ’50-es években is rajongott Sztalinért, akit nem tekintett diktátornak, pusztán egy „kissé zárkózott atyának” stb., stb. Egyszóval Nasar könyve valódi csemege.

És hogy gyorsan rövidre zárjam a posztot: az Év Könyve képzeletbeli díját megosztva kapja Barry Eichengreen Globalizing Capital és Sylvia Nasar A nagy hajsza kötete.

Nevetni kell, vélte Nietzsche. A bánat lehúzza a szívet, a megvető tekintet megmérgezi a látást. Nevetni kell! A nevetés friss levegőt enged az ember lelkébe, visszaadja a látás ártatlanságát; a nevetés vissza veti az embert a könnyedén vett élet derűjébe, a napfényes világba, a mediterrán jó kedély könnyű érzékiségébe. Nem tudunk nevetni? Valamit bizonyára túl komolyan vettünk! De mit is vehetnénk túl komolyan? Népek és korok jönnek-mennek, világok vonulnak. Egy napon majd ezt a várost is megtalálják a régészek.

Az emberek megvetése volt Nietzsche sötét felhője. Ámde végül saját fanyalgásától is megundorodott. Ó, az ég kékjének ártatlan vidámsága! Az ég derűsen mosolyog le. És mennyi mindent látott már az a kéklő égbolt! Korok és népek jövését-menését, világok vonulását. Épp innen napfényes derűje. Aki annyi szomorújátékot látott már, annak minden szomorújáték komédiává lesz; többé nem neheztel. Hányszor láttad már mindezt, mondd, hányszor! Légy olyan, mint az ég kékje! — gondolta Nietzsche.

Az Ellenpropaganda oldal egy újabb tanulságos Rothbard esszé fordításával örvendeztette meg a nagyérdeműt. A gazdasági válságok oka és gyógymódja.

Evidence
Slágerezünk

Az egyik anyjához írt levelében Nietzsche arról értekezik, hogy miért is jelent bölcselete fordulópontot a világtörténelemben. A levél szövege nem nélkülözi a bombasztikus szólamokat, még kevésbé a nagy ívű nárcisztikus eszmefuttatásokat. Sorait zárva Nietzsche, a világszellem önjelölt földi helytartója, hirtelen hangot vált. Kéri az anyját, hogy legyen olyan kedves, és küldjön neki néhány pár meleg zoknit.

Martin Heidegger szerint egy dolog megismerése sohasem ártatlan: még egy soha előtte nem tapasztalt dolog esetében sem indul tiszta lappal. Az ember ui. mindenkor már meglévő ismereteinek fényében közelít a megismerendő dologhoz. Más szóval ha csak hallgatólagosan is, de az embert mindenkor valamilyen előzetes értelmező szempont vezeti a megismerendő dolog megragadásában. Az előzetes tudás, mint egyfajta lámpás, folyton-folyvást előretartódik, és az újat is ennek fényében vesszük észre. Megint más szóval az ember gondolkodása mindenkor már meglévő tudásának bejáratott pályáin mozog, és ezek mentén közeledik az újhoz úgy, hogy a bejáratott sémák mintegy előzetesen előre értelmezik a valójában még csak most megértendő dolgot. A már meglévő tudás az értelmezés kész sémáit nyújtja úgy, mint a dolog értelmének megpillantásához szükséges előre vetülő fény. És ez egyúttal a gondolkodás csapdája. A kész sémák, a megközelítés megcsontosodott pályái ui. fogva tarthatják az emberi megismerést, amennyiben a gondolkodást újra és újra egy olyan régi irányba indítják el, ahonnét nincs rálátás az új dolog tulajdonképpeni értelmére. Egy merőben eredeti dolgot azért olyan roppant nehéz megérteni, mert az embernek kezdetben fogalma sincs, hogy honnan is kellene azt néznie, vagy hogy mit is kellene valójában látnia. A megértésben ilyenkor az igazi áttörést éppen az jelenti, ha az ember megleli azt a nézőpontot, ahonnan egyáltalán rálátás nyílik a dologra.

Márai Négy évszak. A magányos ember magánmonológjai. Az élet eseményei külsőleg járulnak hozzá a zárt, sztoikus lelkivilághoz. Apropó-szerűek: mellékes anyag csak egy kis töprengéshez. A jelentéktelen események, mint az író roppant műveltségének stimulusai, aminek rendre valami általános bölcselkedő reflexió a vége. Valami aforisztikusnak szánt tudálékos csattanó, ami által a világpolgár, szabad szellem Márai rezignáltan, vagy éppen derűsen, de egyfajta elegáns fölénnyel veszi tudomásul az életet. A fölényes és elegáns mértéktartással vett élet mint entellektüel póz. Márai bölcsnek, sokatmondónak, epigrammikusan mélynek szánt mondatai üresek. Ez történik akkor, ha valaki szándékosan keresi a szellem ünnepélyes emelkedettségét. Dagályos semmit mondás sül ki belőle.

***

Pop filozófia. Az ember ma bárminek lehet filozófusa: lehet sampon reklám filozófus, autoimmun-terrorizmus filozófus, fitnesz filozófus, vagy demográfia filozófus. Bölcselkedhet bármiről. A világhálótól Lady Gagáig, a csípőprotézistől a béranyaságon át az eper ízű kotonig, ami csak eszébe jut. Csak aztán sűrűn hivatkozzon Freudra, Derridára meg persze Max Weberre, Jürgen Habermasra, vagy éppen Slavoj Žižekre, Zygmunt Baumanra.

***

Wagner vs. Debussy. Zenedrámáiban Wagner a schopenhaueri zeneesztétika (vagy még inkább metafizika) intencióját követte. A zene a vakon ható törekvéskényszernek, a céltalan akaratnak az érzéki képe, a világakarat hasbeszélője. Amolyan túlvilági telefon. Ám mindez nem rendkívüli: a német zene metafizikus karakterű. És Debussy vélhetően irtózott a romantikus zene hangos színpadiasságától, az eget-földet bejáró kromatikától, az üstdobokkal nagydobra vert világfájdalomtól, a kéjelgő szenvedéstől, ami jó előre tudja a finálé megdicsőülésének fanfárjait. Bizonyára rázta a hideg a zenének ettől a metafizikus dagályosságától. A francia szellem nem metafizika, hanem esprit. Aforizma, könnyű kis esszé, fontoskodó mélység nélkül. Debussy valószínűleg ezt utálta Wagnerben: a dagályos mélység komikus. A francia a szép nőket, a parfümöt, jó italokat, finom falatokat és csinos ruhákat szereti. A mediterrán könnyűséget.

***

Kocsi. Az amerikai városok szerkezetét a kocsi hozta létre, miként a babyboomot az autósmozi.

***

Nem eukleidészi. Keynes az Általános elméletet egy „nem eukleidészi” gazdaságelméletnek nevezte. A klasszikus gazdaságelméletnek, vélekedett Keynes, két posztulátuma van: I. a munkabér egyenlő a munka határtermékével, II. a munkabér hasznossága egyenlő a munka haszonáldozatával. Miután Keynes a második posztulátumot elvetette (mint Bolyai a párhuzamossági axiómát), úgymond „nem eukleidészi” elméletet csinált. A filozófus, Heidegger szerint egy tudomány nem azáltal fejlődik tovább, hogy az iskolamesterek, mint jó iparosok a végsőkig kimunkálnak egy-egy teóriát, hanem hogy jön valaki, aki az adott tudomány legelemibb alapfogalmait radikális revízió alá veszi, és ezáltal válságba hozza annak teljes épületét. Válság esetén ui. vissza kell térni az alapokhoz: a tudósoknak újra szembesülniük kell tudományuk legelemibb fenoménjeivel. Mintegy újra meg kell nyissák a dolgokhoz való viszonyuknak egy eredendőbb és közvetlenebb horizontját, hátrahagyva a kánon, a tradíció megcsontosodott, pozitív és kiüresedett értelmezéseit. Ez a tulajdonképpeni gondolkodáshoz való visszatérést jelenti, ami a tudományos fejlődés kezdete, vélte Heidegger. És ha így vesszük, Keynes valóban forradalmi volt.